Petőfi Kerényinél ismerkedett meg Tompával, aki akkor Eperjesen nevelősködött. Közös sétáik, barátságuk emlékének megőrzésére javasolta, hogy mind a hárman írjanak verset ugyanarról a tárgyról. A három vers együtt jelent meg a Pesti Divatlap-ban a következő megjegyzéssel: "Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyanforma tájképet adni."

A ritornell olasz eredetű háromszor háromsoros versforma: ebben a formában írta Petőfi ezt a versét. A fresco jelentése: mókázó, pajkos, furcsa, "burleszk".

Adorján Boldizsár gömör-megyei földbirtokosnak szól, akivel Petőfi felvidéki útja közben ismerkedett meg. Az ötödik szakasz Etelke halálára céloz.

Egy losonci lányhoz, Weisz Rozáliához írta Petőfi.

Tanuló-évek Aszódon
(1835 szept. 1-től 1838 jun. 30-ig.)

Aszód. – Az aszódi algymnasium. – A tanítás módszere. – A költő tanulása. –Évi eredmények. – Öcscse, István. – Iskolai élet. – Tanulói csínek. – Rajza és írása. – Önmívelődése, olvasmányai. – Költői hajlamok. – Kinézése. – A gyermekből ifjú lesz. – Színészek Aszódon. – Színész akar lenni. – Ennek következményei. – Bizonyítványai. – Eredmények. – Valedictio.

            Aszód mezővárosa, hova apja Petőfit a pesti csekély sikerű két évi kísérlet után az algymnasiumba vitte, a budapest-miskolczi országút mellett a Galga-patak völgyében fekszik kellemes emelkedésű dombon. Ennek oldalára kapaszkodik föl a házak nagyobb része a tetőig. A városka legfőbb dísze a Podmaniczky János idejében még a múlt évszáz elején épült két szárnyú kastély, mely szép kertjével szintén a domb oldalán fekszik, s melynek jobb szárnyában a nagyszerű, barock-ízlésben kifestett ebédlőt már Bél Mátyás megdicséri s kiemeli, hogy kellemesebb lakot alig képzelhetni úgy vidám tekintete, mint egészséges levegője miatt. E, ma már idegen kézre került kastély fölött valamivel magasabban, az udvarra hosszan nyúlik be egy emeletes épület, az u.n. „zöld kastély”, egy másik Pdomaniczky-ágé, nevét zöld színétől kapván.

            E vegyesen német, magyar, de túlnyomóan tót lakosságú mezőváros Petőfi szülei otthonának mondható s ők úgy is tekintették. Ide költözött vala ki mind apai, mind anyai nagyapja a felföldről s itt vette nőül Petrovics István a költő anyját. A szülők hát kegyeletes érzéssel gondoltak Aszódra s csak annál természetesebb, hogy Petőfi apja ide vitte fiát, a költő keresztapja, Martiny Károly rábeszélésére; mert, mint láttuk, csalódásában egy ideig arra is gondolt, hogy fia taníttatását abbahagyja.

Félesztendővel ezelőtt még azt feleltem volna erre a kérdésre: nincs. Pedig már akkor igen benne voltunk a centenáris Petőfi-kultuszban. Magam is csináltam, ahogy tőlem telt, vagy húsz előadáson, Budapesttől a battonyai moziig. Nyilván ez a battonyai volt a leghosszabb Petőfi-ünnep, mert este nyolckor kezdődött és éjfél után egyig tartott. (Becsületére legyen mondva a battonyai nemzetnek, kivárta végig és megtapsolta mind a tíz számot.) Szépnek is szép volt, legalább mink szereplők szépek voltunk, mert hol lila, hol piros, hol kék fényben fürdetett bennünket a reflektor, ami nem utolsó titka a sikernek.

Hanem mentül tovább ministránskodtam szerteszét az országban a Petőfi oltára körül, annál kevésbé hittem el, hogy van Petőfi-kultusz. A kultuszhoz hivő tömegek kellenek - hol vannak azok? Jártam én olyan városban is, ahol minden tízezer emberből tízet lehetett becsalni az ünnepre, azt is külön-külön instálással, s azoktól se mertem volna megkérdezni a végén, hogy mit imádkoztak Szent Petőfihez. Aztán akiből kultuszt csinálnak az emberek, azt ugyan követni nem követik, de legalább idézik. Hiszen ami azt illeti, Petőfit nagyon sokat idézik, de - tessék megfigyelni - nagy urak, kis urak rendesen egyformán rosszul idézik. Névelőt, kötő­szót tesznek oda, ahol nincs, s elhagyják onnan, ahová Petőfi odatette. Mentül több idézetet hallok, annál többször érzem, hogy minálunk ritmusrontóbb nép nincs a világon.

Én nem tudom, más nációknál mi igaz a hősök kultuszából, mi nem, de legalább szép történeteket tudtak róla kitalálni már az ántivilágban is.

Én most tanultam egy új történetet, amely megtérített.

*

           Ezernyolcszáznegyvenegy őszén Petőfi, midőn Pozsonyban időzött, egy füzetke verset adott át Neumann Károly barátjának. E füzetben van az elveszettnek hitt Kuruttyó című költemény is, egyéb versekkel együtt, melyeknek címeit ott felsorolta, s melyek szintén kiadatlanok, az egyetlen Zivatar címűt kivéve, melynek az Összes költemények újabb kiadásaiban A bujdosó cím alatt egy megbővített, átdolgozott és egészen más befejezésű variansa található.

            Neumann Károly e füzetet közelebb beküldte a Vasárnapi Ujság szerkesztőségéhez, azzal a kéréssel, hogy a kéziratok - tetszés szerinti felhasználás után - a nemzeti muzeumban levő Petőfi-hagyományokhoz csatoltassanak.

            A füzet kis tizenhatodrét alak, erős, merített, kékes papiron, melyet baráti kezek egészen ép állapotában megőriztek. Az egész füzet 12 levél (24 lap). Az első lapon ez áll:

 

            Ha az első szó kéziratának betűit a füzet kéziratával összehasonlítjuk, „Lanc"-nak kell azt olvasni; a költő szeszélye - más okát nem tudhatjuk - adhatta e címet a füzetnek.

            A költemények abban a sorrendben következnek egymás után, a mint azok a füzet utolsó levelének belső lapján látható tartalomjegyzékben elő vannak sorolva.

            A költemények hitelességéhez kétség nem férhet. Hogy azonban a hitelesség annál szembeötlőbb legyen: a füzet címén kívül a tartalomjegyzéket, a Vasárnapi Ujság szerkesztőségének szívességéből, a költő kezeírásának hű utánzatában közöljük.

            A kiadatlan költemények közül bemutatjuk a következőket:

Változás.

Míg a' földet gyász temette,
Dúlván förgeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mert rózsámat ölelém.

Most, midőn a' szép tavasznak
Uj virányi illatoznak
A' mosojgó téreken,
Mért vagyon tél kebelemben,
Puszta, gyászos, véghetetlen?
Mert rózsám' nem ölelem.

Vendég.

Kerepül a' szarka
Házam' tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?

Messze föld' határán
Jár a' szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő,

Tán te léssz vendégem,
Óhajtott halál;
Ugy siess, ne késsél,
Ajtóm nyitva áll.

            A költemények túlnyomó része gyönge kísérlet, a minővel akárhány kezdő verselőnél találkozunk; a Vendég azonban már sejteti a későbbi Petőfit úgy eszmemenet, mint hang tekintetében.

(Forrás: KOSZORU - A Petőfi-Társaság havi közlönye,  IV. kötet, 1880.)

1

(1848. ápr. 1.)

(E napon a középponti választmányi gyűlés a márc. 30-i királyi leiratot tárgyalta. Bulyovszky Gyula tudósítása szerint többek után „végül Petőfi emelkedett föl a nép közül, s tompa hangon ezeket mondá:”)

Láttam remegést, láttam sápadt arcokat, nem szeretném továbbra is így látni nemzetemnek fiait, azért most lekötve kardomat, elnyugtatom, de össze nem töröm!

Nemzeti Ujság, 1848. ápr. 4.

2

(1848. április 5.)

(Ezen a napon a Múzeum-kertben tartott népgyűlés végén szavalta el Petőfi Készülj, hazám! című költeményét. Bevezetésképpen - Bulyovszky Gyula tudósítása szerint - az alábbi szavak­kal fordult a néphez)

A mostani szónokoknak, úgy látszik, hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesíteni; betegápolónál, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak - de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én úgy vagyok teremtve, mint az onka, amely, ha vész van, kiabál, - mint a förgeteg, mely a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja... Azért, hogy mégis hiába ne léptem előbetek, elsza­va­lom nektek egy versemet.

Nemzeti Ujság, 1848. ápr. 9.

3

(1848. május 12.)

(Az 1848. május 10-i budai vérengzés nyomán a Reform c. lap szerint „Petőfi népgyűlést hir­detett a Múzeum térre; indítványának, mely egyhangúlag elfogadtatott, rövid foglalatja ez.”)

Miután a mostani minisztérium, mint a tapasztalás szomorúan tanusitja, oly gyenge, miszerint nem hogy egész állam, de még csak egyetlenegy egyén törvényes biztoslétéről sem képes intézkedni: küldöttség által a népgyülésből szólíttassék föl a minisztérium, hogy a nemzeti conventet a legeslegrövidebb idő alatt összehivja. - Másik küldöttség a katonai vérengzés tárgyá­ban kinevezett választmányhoz neveztessék, és követelje: 1-ször, hogy azon véreng­zésben részt vett egyének, de kivált a magyar katonák a legpéldásabban büntettessenek, hogy eszükbe ne jusson többé saját testvéreiket orgyilkolni. 2-szor az illető bizottmányban az ifjuság is képviseltessék.

Reform, 1848. május 14.

(Forrás: Petőfi Sándor összes prózai műve és levelezése)

Született Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyiló kapu melletti szobában.

Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem levén eléggé biztos, Debrecenbe szállitám őt, hol zászló­aljam­mal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.

Debrecenben és ami több: pénteki napon.

Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Petőfi híres jeligéje; a költő 1847-ben megjelent összes költeményei elé tette mottónak. "A szabadság, szerelem nem két alliteráló, versbe kívánkozó szó, hanem egy teljes emberi élet tartalma, melyben még a sorrend is helyesen van adva." (Horváth Márton.)

Hogy az ember, közel negyvenhez, Petőfitől valót primőrnek olvashasson, ahhoz érdemes e kellemetlen közelségbe jutni. Az értéken s az érdekességen felül, mely örökre benne van Petőfinek minden sorában, a mi nemzedékünk számára még külön nagy érték és érdekesség, hogy a Kéry Gyula szerencsés felfedezése révén, csak most ismerkedünk meg két versével s egy prózában írt előszavával, melyet huszonnégy éves korában, nagykorúsága elértének napján, szánt költeményei elé.

I.

Ötven esztendeje múlt, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren hazájának szabadságáért meghalt, költői hírneve mellé megszerezvén a hősi halál dicsőségét.

A nagy költő és szabadsághős emlékének ünnepet szenteltek halála évében ország és világszerte. Mindenütt, a hova csak Petőfi életének valamelyes mozzanata fűződött, meggyújtották az emlékezet fáklyáját. Ámbátor Petőfiről beszélni, egyéniségét s alkotásait elemezi – ehhez nem kell alkalom: a Petőfi egyéniségének és költészetének megvitatása aktuális ma és aktuális leszen a tudományban mindenkoron.

És ha halála évében azok, a kik Petőfi szeretik – s a mívelt világon nincs senki, a ki ne szeretné – a szokottnál nagyobb érdeklődéssel fordúltak is az ő csodás egyénisége felé, azért ez az érdeklődés más években is eleven, s minden évben gyarapítja a költőről földerítet adatoknak az összességét.

Ezen rendkívüli érdeklődésnek eredménye, hogy Petőfinek életét oly részletesen ismeri a világ, mint egyetlen más nagy emberét sem. Hiszen nemcsak évről-évre, hanem hónapról-hónapra, sőt napról-napra, lépésről-lépésre követni birjuk a földerített adatoknál fogva életének történetét. S Ferenczi Zoltán, ki Petőfi életét – tisztán az életét – három vaskos kötetben megírta, - három vaskos kötet egy 26 évig tartó emberéletről! – Ferenczi Zoltán művének előszavában kijelenti, hogy mindenképen óvakodott a részletezéstől, a mire a rendelkezésére álló adatoknál fogva bőven lett volna alkalma. S bizony akár még tiz olyan kötet kitelt volna a Petőfiről ismert adatokból. Hiszen évekig jelent meg nálunk folyóirat, mely tisztán Petőfire vonatkozó adatokat közölt. S ma is alig múlik egy nap, hogy egyik-másik lapban ne olvashatnánk Petőfiről.

Száz éve volt.

Akkor is ökölbe szorultak a kezek, mint most. Akkor ránk tette fojtogató kezét a sors és gyűltek-gyűltek titokban, keservesen, dacosan magyar könnyek, mint most. De már ott remegett a levegőben a holnap. A búsan, szótlanul összenézők szemében már megvillant a minden magyarok hite, minden magyarok álma.

Csak még tavaszra várt a tél. És várt a tavasz a nyárra. Magyarország várt a feltámadásra. Mint most.

Száz éve volt.

Kicsi őrtüzek égtek a nagy téli éjszakában körös-körül. Magyar könnyek, magyar bánat őrizték akkor még a Kárpátok ormát, szőke Tisza táját. Ott égtek végig a Duna partján. a Lajta mentén. Ott égtek túl a Királyhágón is, drága szép Erdélyországban is.

Egyszer egy ilyen éjszaka meteor szaladt fel az égre. Amilyent még nem látott soha senki. A fénye beragyogott mindent. Ezer csudálatos színét szerteszét szórta. Szikrázva hasított magának diadalutat, ragyogót, szépet, tele tűzzel, virággal, nótával, könnyel, kacagással – nekünk magyaroknak, szenvedőknek, szomorúaknak, mindig bizakodóknak.

Aztán eltűnt. Hirtelen, nagyon hamar, mint egy meteor. Csak hosszú tüzes csík maradt után az égen. Egy visszafájó seb. Egy visszasíró emlékezés.

Petőfi volt. Petőfi, a száz éve született, az örökre halhatatlan.

Petőfi volt. Akit ma fáradtan, ijedten összebújó, megtépett, kifosztott, árván maradt magyarok ünnepelnek. Akit úgy melengetnek a keblükön, úgy simogatják, becézik, a lelkükkel körülölelik, mintha félteni kellene, hátha ezt is elveszik tőlünk.

Egy barátom az ifjúság,
Maholnap már ez is itt hágy,
S másra, tudom, helyébe nem
Akadok,
Jaj istenem, be magamra
Maradok.

Attól tartok, hogy ezután
Nem szeret már engem leány,
Vagy ha szeret, én nem tudom
Szeretni,
Kacsintanak, de hiába,
Szemei.

Attól tartok, hogy ezután
Nem gyűlölök már igazán,
Tán magam nem leszek rossz, de
Mi haszna?
Ha hidegen vállat rántok
A rosszra.

Ha már ifjúságom elmegy,
Csak e kettő maradjon meg,
Legyek képes, aki hogyan
Érdemli,
Teljes szívből szeretni és
Gyűlölni.

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldúsbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt,
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.

(Demosthenes: a leghíresebb ókori görög szónokok egyike)

Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám!
Színházad népe közt.

Zengjen tehát a lant;
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.

Az érzet kútfeje,
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.

S mint szívnek gyermeki,
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik,
Honokba menniök.

...Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;

Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.

Két csillag súgara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.

Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint, hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;

A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.

Tehát érzelmeink
Gyulaszsza tiszta tűz,
Melly minden szennyet a
Kebelből számkiűz;

Mert várni lehet-e,
Hogy hitvány föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat.

Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel.
Előle a magas,
Szent cél ne veszszen el.

S ha ez lesz életünk:
Boldog jutalmat ad
A hon áldó szava
S az édes öntudat.

A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt
hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy igy elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztitanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazul, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.

Te rácz, te horvát,  német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól, mely titeket védett,
Magyar kezében villogott a kard,
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jó szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S ez most a hála!... vétkes vakmerénynyel
Reánk uszit a hűtelen király,
S mohó étvágygyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
hollók vagytok ti, undok, éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test,
Nem, istenemre, nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne legyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne legyen béke, míg rossz szivetekből
A vér utolsó cseppje nem csorog..
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birákat, akként lássatok.

Föl hát magyar nép e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör,
Föl egy hatalmas, egy szent háborura,
Föl az utolsó itéletre, föl!
A századok hiába birkózának
Velünk és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhóditó híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákóczyig.
Hah, milyen mult! ha csak fél akkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fult ellenség táborát!

Félre kislelküek, a kik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás tőle ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erényes is volt és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz  majd a jövő.

Élni fogsz hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!