Száz éve volt.

Akkor is ökölbe szorultak a kezek, mint most. Akkor ránk tette fojtogató kezét a sors és gyűltek-gyűltek titokban, keservesen, dacosan magyar könnyek, mint most. De már ott remegett a levegőben a holnap. A búsan, szótlanul összenézők szemében már megvillant a minden magyarok hite, minden magyarok álma.

Csak még tavaszra várt a tél. És várt a tavasz a nyárra. Magyarország várt a feltámadásra. Mint most.

Száz éve volt.

Kicsi őrtüzek égtek a nagy téli éjszakában körös-körül. Magyar könnyek, magyar bánat őrizték akkor még a Kárpátok ormát, szőke Tisza táját. Ott égtek végig a Duna partján. a Lajta mentén. Ott égtek túl a Királyhágón is, drága szép Erdélyországban is.

Egyszer egy ilyen éjszaka meteor szaladt fel az égre. Amilyent még nem látott soha senki. A fénye beragyogott mindent. Ezer csudálatos színét szerteszét szórta. Szikrázva hasított magának diadalutat, ragyogót, szépet, tele tűzzel, virággal, nótával, könnyel, kacagással – nekünk magyaroknak, szenvedőknek, szomorúaknak, mindig bizakodóknak.

Aztán eltűnt. Hirtelen, nagyon hamar, mint egy meteor. Csak hosszú tüzes csík maradt után az égen. Egy visszafájó seb. Egy visszasíró emlékezés.

Petőfi volt. Petőfi, a száz éve született, az örökre halhatatlan.

Petőfi volt. Akit ma fáradtan, ijedten összebújó, megtépett, kifosztott, árván maradt magyarok ünnepelnek. Akit úgy melengetnek a keblükön, úgy simogatják, becézik, a lelkükkel körülölelik, mintha félteni kellene, hátha ezt is elveszik tőlünk.

Azóta a ravatalunk körül zimankós, hideg téli éjszakák járnak. Azóta szegény szép Magyarországból csak egy tenyérnyi maradt. Hazánk kicsi. De azt akarják, hogy ravatalunk elég legyen.

De nézzenek ránk a rablók, akiknek fojtogató kezétől száz sebből vérzőn átkozzuk a sorsunk – nézzenek ránk, mikor ünnepelünk, mikor százéves Petőfinket a magyarságunk büszke öntudatával, ökölbeszoruló kézzel, dacos, törhetetlen feltámadni akarással odamutatjuk az egész világnak – és belekiáltjuk a requienbe, amivel el akarnak temetni bennünket: „Ide nézzetek! Még ez a miénk! Aztán temessetek, ha tudtok összetörni egy nemzetet, amelyik ilyen kincseket nevelt a maga földjén, a maga kék ege alatt, a maga aranykalászos, selymes, puhafüvű mezőin – Temessetek! – ha vagytok olyan erősek, mint amilyennek mi érezzük magunkat, mikor Petőfi lelke jár a ravatalunk körül és kínlódó ajkunkra leheli a bizakodást, a törhetetlen, izzó magyar akarást – Temessetek! mikor a csókja nyomán  ezer új Petőfi ébred a pusztán és körös-körül minden megmaradt magyar rögön – Temessetek! hanem látjátok, hogy gyúlnak a lépte nyomán körül a bilincsbetört határokon új áldozásra tüzek. – Ha nem láttok semmit, - ha nem éreztek semmit, akkor temessetek! – akkor táncoljatok csak tovább a ravatalunk körül! – Üljétek tovább az átkozott tort! – még nem tudtok elvenni mindent! Még hiszünk! Még várunk! Még magyarok vagyunk!”

Ezt jelenti nekünk ma a százéves Petőfire emlékezés. Ezt jelenti nekünk az ő ünnepe – az ő diadalmas centenáriuma.

Az irodalomtörténet nemcsak Magyarországon koszorúzta őt halhatatlanná, de elismerte annak az egész művelt világ. A magyar irodalomban – írja Beöthy Zsolt – ő képviseli először „a néppel megteljesedett  magyar nemzet lelkét” – a világköltészetben mindenkinél igazabban „az örök emberi ifjúságot”.

Az élete sem volt más, csak fiatalság. Sokszor bolondos, sokszor nyomorúságos kálváriája az ő költészetének. Tele változatossággal, nyughatatlan, ideges lobogásokkal, tele szépségek utáni szaladással. Már az iskolapadot szűknek érezte. Hiába próbálta meg itt is, ott is. Sehol sem fejezte be tanulmányait. Az ő lelke nem tűrte a korlátokat, az elébe adott, kitaposott utakat. Csikorgó téli időben gyalog ment fel Budapestre, hogy elérje vágyai netovábbját: a Nemzeti Színház deszkáit. El is érte. De csak mint statisztát alkalmazták. Aztán katona lett. De ott még jobban érdekelték az idegen nyelvek, a nagy német, francia költők, mint a kommandó. Hosszú vándorlások következtek ezután. Egyik helyről a másikra. Csupa élmény, csupa új impresszió. És sok-sok küszködés a mindennapokkal. Mikor első kötete megjelent, már széltében ismerték és mindenütt szerették. Az ezután következő bolyongások már mindmegannyi diadalútja volt a fiatal költőnek. Az egyénisége és ahogy úgyszólván végigköltötte az életét, maga volt sokszor a bolondos, gyerekes, de mindig vonzó, szeretetre találó őszinteség, a szép elgondolásokért rajongás: a fiatalság talán. „Szabadság-szerelem” volt a jelszava. Ez volt az élete is. Szerelméért odaadta a szabadságát, a független, féktelen életét, mikor megtalálta lelkének társát: Szendrey Júliát. De alig egy év múlva, a negyvennyolcas események lelkes előharcosa a szabadságért odaadta szerelmét is, az életét is.

Vihar törte derékba a lobogó fáklyát. Egy tűz kialudt. Egy csillag leszaladt a segesvári csatatéren.

Ennyit röviden az életről.

Költészete: az élet minden vonatkozásában. Az ő maga 25 éves élete, kora, történelme, eszmeáramlatai, bűnei és erényei, mindezeknek kapcsolódása mindenre rezonáló egyéniségéhez, a magyar föld minden röge, minden szépsége ott él a lelkében. Nem csak ott él – nekünk is adta mind örökségül az új kor hajnalhasadásán, aminek prófétája, harcosa volt, amiért élt, amiért az életét is áldozatul adta.

„Szabadság-szerelem” volt a jelszava. Mert szerette a magyar földet és szerette a szerelmet.

Az áldott magyar föld ezer szépségétől, virágai illatától, sárgakalászos rónájától, zöldbe boruló tavaszától tanulta a dalt. A lelke ott járt, ahova minket köt az életünk – ott az Isten szabad ege alatt, ezer napsugártól simogatott kék ég alatt – ott, ahol mi élünk, ahol mi járunk, ahol mi dolgozunk. Onnét szökött minden versébe valami kevesektől látott, pedig mindenkinek adatott szépség. Onnét tűzdeli tele sorait tarka képekkel, százszínű szivárvánnyal. Onnét születnek a lecsudálatosabb színei.

A természet fanatikusa volt. Az volt a múzsája, az ihletője. Csapongó képzelete onnét szedte csokorba a sok-sok virágot, amivel tele van tűzdelve a magyar mező, a magyar tavasz, a magyar föld minden talpalatnyi röge.

A mesék bölcseit ringató délibábos rónán született. Szinte magába szívta, felöltöztette a lelkével a magyar földet, a magyar népet. Ő mutatta meg, ő adta nekünk mind. Hogy lássuk, hogy szeressük, hogy soha ne adjuk.

Ha futó felhőt látott, ha szálló madarat látott, ha esti harangszót hallott, ha tilinkó szava csendült a csendbe, ha messze gulya kolompolt, ha csillag leszaladt – az ő lelkében mind-ind dalba rezdült.

A lantján ott élt a i világunk: a puszta, a ménes, a ringó vetés, a rét, az erdő, a szalmatetős kicsi falusi ház. Ott muzsikált rajt a pengő kasza, a pacsirtaszó, a csikorgó kútgém, a hatökrös béres vidám kurjongatása. Ott muzsikált rajt a szellő-simogatta kalászok zizegése, szaladó patakok csobogása.

Talán ezért lett szentje, halhatatlanja ennek a magyar földnek, magyar népnek. Talán ezért él fogalomként a neve kunyhótól a palotáig mindenütt, ahol szép, ahol szent a magyar szó.

Elindult a pusztáról és a nagyvilág ítélőszéke előtt állt meg, hogy örökzöld babért hozzon koszorúnak a Duna-Tisza tájára, az áldott, százszor-szent, gyönyörű magyar földre, a mi földünkre, a bölcsőnkre, a koporsónkra, a dacos, büszke magyarságunkra.

Ma átok tiporja, vihar tépi, ragadozó kezek marcangolják szegény szép Magyarországot.

És szegény Magyarország reszketve, bizakodón várja-várja az új Petőfit. A ma, a gyászos, keserves ma Petőfijét. Nem egyet. Százat. Sokat. Mindenkit ár szegény Magyarország. Várja azt, aki kinyújtsa tetemre hívó kezét a ravatal fölé és tüzet szórjon szerte, hogy kigyulladjon a fekete drapéria és lobogva gyúljon lángra az áldozati oltáron százezrek hite, százezrek feltámadása. És égesse, pusztítsa, perzselje végig a ravatalunk körül viháncoló fekete sereget. Kergesse el a gyászt. Gyújtsa lángra a letargiává bágyadt közönyösséget. Lángajkú, ébresztőszavú, keményöklű, ma született Petőfiket vár. Akik beleharsogják a tétlen várakozásba, hogy „nem! – nem! – ne engedjétek leszögezni a koporsó fedelét szegény szép Magyarország felett! Hiszen él – él még ez a szegény Magyarország!”

Várunk. És emlékezünk.

Idézzük a halhatatlanságunkat, a Petőfinket, a nagy, büszke, magyar kincseinket. Elzarándokolunk a sírjához, a százéves bölcsőjéhez, a magyar földünk, magyar sorsunk dobogó szívéhez.

Kálváriát járunk!

Ökölbeszoruló kezünk imádságra békül. Dacos, néma esküvésre lendül.

-           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -

Petőfi lelke jár a csendben.

Kicsi tüzek gyúlnak a nyomában.

Sok-száz-ezer-millió kicsi tűz.

Esküszünk!

-           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -

És Petőfi lelke csendesen mondja rá az Ament.

(Forrás: Zalai Közlöny, 1923. aug.5.)