I.

Ötven esztendeje múlt, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren hazájának szabadságáért meghalt, költői hírneve mellé megszerezvén a hősi halál dicsőségét.

A nagy költő és szabadsághős emlékének ünnepet szenteltek halála évében ország és világszerte. Mindenütt, a hova csak Petőfi életének valamelyes mozzanata fűződött, meggyújtották az emlékezet fáklyáját. Ámbátor Petőfiről beszélni, egyéniségét s alkotásait elemezi – ehhez nem kell alkalom: a Petőfi egyéniségének és költészetének megvitatása aktuális ma és aktuális leszen a tudományban mindenkoron.

És ha halála évében azok, a kik Petőfi szeretik – s a mívelt világon nincs senki, a ki ne szeretné – a szokottnál nagyobb érdeklődéssel fordúltak is az ő csodás egyénisége felé, azért ez az érdeklődés más években is eleven, s minden évben gyarapítja a költőről földerítet adatoknak az összességét.

Ezen rendkívüli érdeklődésnek eredménye, hogy Petőfinek életét oly részletesen ismeri a világ, mint egyetlen más nagy emberét sem. Hiszen nemcsak évről-évre, hanem hónapról-hónapra, sőt napról-napra, lépésről-lépésre követni birjuk a földerített adatoknál fogva életének történetét. S Ferenczi Zoltán, ki Petőfi életét – tisztán az életét – három vaskos kötetben megírta, - három vaskos kötet egy 26 évig tartó emberéletről! – Ferenczi Zoltán művének előszavában kijelenti, hogy mindenképen óvakodott a részletezéstől, a mire a rendelkezésére álló adatoknál fogva bőven lett volna alkalma. S bizony akár még tiz olyan kötet kitelt volna a Petőfiről ismert adatokból. Hiszen évekig jelent meg nálunk folyóirat, mely tisztán Petőfire vonatkozó adatokat közölt. S ma is alig múlik egy nap, hogy egyik-másik lapban ne olvashatnánk Petőfiről.

II.

Azonban elég különös, hogy míg a Petőfi életének földerítésén oly lankadhatatlan szorgalommal munkált a tudomány s az egész mívelt világ; olyannyira, hogy a Petőfi-irodalom manapság már egész kis könyvtárt tesz ki. addig ebben a rengeteg Petőfi-irodalomban alig van egy-két tanulmány, mely a Petőfi költészetével foglalkoznék.

Petőfi egész költészetét elemző, filozófikus nézőpontból vizsgáló tanulmányuk úgy szólván csak kettő van. Mind a kettő kisebb terjedelmű s mind a kettő még az 50-es évekből való.

Az egyiket Salamon Ferencz írta, ki eleinte aesztetikai kérdésekkel foglalkozott, s csak később adta magát kizárólag a történettudomány mívelésére; a másik Erdélyi Jánostól származik.

Salamon Ferencz tanulmánya főkép a Petőfi költeményeinek belső formáját fejtegeti mélyrehatóan; s a mi jellemzést Petőfi költészetéről egyik-másik kézikönyvben olvastunk, vagy a mit az iskolában tanultunk, az úgyszólván mind a Salamon Ferencz jeles tanulmányának kivonata volt. – Azonban ez a tanulmány nemcsak e kiváló aesztetikust, hanem a későbbi Deák-párti politikust és történettudós Salamon Ferenczet is elárulja, ki a 48-as szabadságharcznak diplomácziai oldalát nem tudja helyeselni; s ezen felfogásból származhatott, hogy Salamon Ferencz Petőfinek csak magánvonatkozású költeményeit tudta méltatni; a többitől megtagadja a költői értéket.

Az Erdélyi János bírálata még szigorúbb, s az utókor véleménye még kevésbé adott igazat neki. Erdélyi Jánost pedig az a téves költői irány ragadta erre a szigorú itéletre, mely a Petőfi költészetének utánzásából keletkezett nálunk a szabadságharcz után, s a mely értéktelen szóköltészetet Erdélyi János kelmeiségnek nevezett.

Van azonfelül Gyulai Pálnak egy kisebb tanulmánya Petőfi hatásáról (1854.) és egy nagyobb munkája Petőfi életéről és költészetéről, a mely főkép egy tekintetben becses: minő viszonyban áll Petőfi költészete az előtte való magyar költészethez? Egyébként a munka inkább ismertető jellemű, az egyes költeményekre tett értékes biráló megjegyzésekkel. S hogy ez a munka valóban nem áll Gyulai egyéb, forma tekintetében klasszikus s irodalomtörténeti tudásunk előbbvitelére kiható műveinek a magaslatán, azt az is bizonyíthatja, hogy Gyulai Pál sohasem bocsátotta teljes nyilvánosságra; csak tanítványainak litografált kiadásában ismeretes.¹

Hasonlóképen ismertető jellemű az a munka, mely a jelen év folyamán Somogyi Gyula tollából megjelent „Petőfi Sándor költészete” czímen, mely elfogadható csoportokra osztva ismerteti Petőfi költészetét, biráló megjegyzéseket téve úgy az egész csoportra, mint az egyes azon körbe tartozó jelesebb költeményekre. Ujabban pedig Ferenczi Zoltán egy-két kisebb essay-je jő számba. Petőfinek egyik-másik költeményét különben sokan elemezték. Az „Őrült” cz. költeményének pl. egész kis irodalma van.

III.

De Petőfi egész költészetéről tiszta képet csak akkor fogunk nyerhetni, ha előbb külön-külön mindazon nézőpontokból vizsgálat alá veszszük költészetét, melyek a költői művek megitélésénél irányadók. Külön-külön kell azonfelül Petőfi költészetének egyes gondolatköreit a korban és az egyénben végbemenő evoluczió szerint, továbbá saját irodalmunknak és más irodalmaknak hasonló irányú termékeivel egybevetve tanulmányoznunk. S csak majd ha ilyen fajtájú tanulmányok fognak rendelkezésre állani Petőfi költészetéről, akkor fejtheti meg egy kiváló gondolkodó Petőfi egész lelkének megnyilatkozását; az egész költészetéről való teljes és állandóbb fennmaradásra jogot tartó vélemény csak akkor alakulhat ki.

Ilyen Petőfi egész költészetének megitéléséhez alapot szolgáltató tanulmány eddigelé azonban még igen kevés van. Ezek között azonban teljes elismerésemmel kell fölemlítenem kettőt. Az egyiket a magyar irodalomtörténetnek régi nagy érdekű munkása, Imre Sándor irta, ki „Petőfi és némely külföldi költő” cz. egész kötet kitevő tanulmányában Petőfinek egyéniségét és költészetét a 19. századnak Petőfihez rokon idegen nagy költővel veti össze. A másik Lenkei Henriktől való, ki „Petőfi és a természet” cz. művében Petőfinek leiró költészetét tárgyalja.

Van azonfelül még két kisebb igényű tanulmány, mely Petőfi költészetének egy-egy vonását világítja meg. A fiatalon elhalt nagy tehetségű Dömötör Jánosé, ki Petőfi családi költeményeiről írt igen tartalmas kis essayt; a másik e sorok írójától ered.

Mindezek után nem szükséges kijelentenem, hogy az én, Petőfi költészetének egészéről való fejtegetésem is csak kezdetleges kisérletnek tekintendő, mely sem teljesnek, sem változhatatlan álláspontnak nem akar tartatni.

IV.

S hogy mindamellett ezen nagy feladatra vállalkozom, teszem ezt azért, mert véleményem szerint azon érdeklődésnek, mely eddig Petőfi egyénisége iránt világszerte uralkodott, s a nagy költő legaprólékosabb életadatainak földerítésében nyilatkozott, - ennek az érdeklődésnek mostan oda kell irányúlnia, hogy Petőfi költészetének legközelebbi és legtávolabbi rugóit, hatásának legmélyebb okait kifejtse.

S az a hitem, hogy a mint a Petőfi életadatainak földerítése nemcsak a szakemberek munkája volt, hanem az egész érdeklődő mívelt világ hozzájárúlt: hasonlóképen költészetének mélyebb elemzésében is részt fognak venni a nem szakemberek is.

És erős meggyőződésem, hogy a Petőfi költészetének mélyreható tanulmányozása olyan esztétikai, lélektani, néprajzi és kortörténeti tanulságokat fog szolgáltatni, minőket eddig csak egy Homerosnak és Shakespearenek a költői művei nyujtottak.

A 19. századot, nevezetesen első felét, még helyesebben a 18. század második felét s a 19. század első felét mind művészeti, mind tudományos, mind társadalmi alkotásai miatt bizonyára a legtartalmasabb századok egyikének fogja nevezni a történelem.

S a mi épen a művészetet, még közelebb a költészetet nézi, be kell ismerni, hogy ha az éposz és dráma terén a jelen század az előbbi századoknak alkotásaival fölérő műveket nem is termelt, - be kell ismerni, hogy a lirában minden előző század alkotásait fölülmulta úgy mennyiség, mint minőség tekintetében. Lamartine, Hugó Viktor, Beranger, Delavignet Kázmér, Buras, Byron, Tennyson, Longfellov az angoloknál, Goethe, Lenau, Schiller, Heine a németeknél, Leopardi az olaszoknál, Puskin, Turgenyev az oroszoknál, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi nálunk úgy az érzések és gondolatok mélységére, mint sokféleségére, a színeknek változatosságára nézve minden előzőjüknél nagyobbak, akár az ó, akár az újkori népek irodalmait vizsgáljuk.

A lirai költészet kánonjainak megállapításában bizonyára a 19. század költőinek alkotásai fognak főszerepet játszani. S erős hitem, hogy a mint Homeros műveit az eposz, Shakespeare alkotásait a dráma törvényeinek megállapításában vette mintákul a tudomány, úgy fognak egykor mintákul szerepelni a mi Petőfinknek alkotásai a lirai költészet kánonjaiban. Egy újabb német világirodalomtörténeti könyv máris a mint Homerost „az epikus”-nak nevezi, hasonlóképen Petőfinek „a lirikus” czimet adja.

V.

Mindezek után pedig a Petőfi költői egyénisége előállásának és költészete páratlan hatásának okait akarván felderíteni – mivel akkor értünk meg valamit, ha okviszonyba tudjuk helyezni, - mindenekelőtt azon okokat kell keresnünk,melyek a mult század második s a jelen század első felének nagy alkotásait létrehozták, s a mely okok különösen a lirai alkotásokban nagy eredményekkel jártak.

A szellemi alkotások lelki erők közrehatásának lévén eredményei, kénytelen vagyok egy-két lélektani törvényre utalni; nevezetesen a képzelő tehetségről, a fantáziának az értelmi tevékenységben való jelentőségéről és általában működéséről egyet-mást mondani.

Az újabbkori lélektan a fantáziának nagyobb szerepet tulajdonít az értelmi tevékenységben, mint a régi, mely a fantázia működését különnemű tüneményeknek az összekapcsolásában: sfinxek, faunok, szatirok, kentaurok stb. alkotásában látta főképen. Az újabbkori lélektan a fantázia működését sokkal fontosabbnak itéli, s általában a tünemények jelentésének földerítésébe helyezi. Következőleg ott, a hol értelmi tevékenységről van szó, a fantázia működését is mindenütt föltaláljuk. Tudományos téren új elméleteknek, hipotéziseknek felállításában, erkölcsi téren új életczéloknak kitűzésében, művészetei téren új harmonikus műveknek alkotásában nyilvánul. Azért fantáziát tulajdonítunk a tudósoknak, vallásalapítóknak, államférfiaknak, költőknek, művészeknek egyaránt. S joggal mondotta Voltaire, hogy Archimedesnek volt annyi fantáziája, mint Homerosnak. Newton fantáziájával fogta át azt a viszonyt, mely az alma földre esése és a bolygóknak mozgása között van. Széchenyi István, midőn fantáziája segítéségével előre látta egész tisztán már 1844-ben a négy évvel utóbb beálló eseményeket, oly értelmi tevékenységet tanusított, mint senki sem kortársai közül.

A fantázia működését tehát a tünemények jelentésének, legtitkosabb rugóiknak földerítésében kell látnunk. S az a kérdés, vajjon lelkünknek azon tehetsége, melyest fantáziának nevezünk, egyformán avagy különböző mértékben működik-e az egyes ember egyes életszakaszaiban, s esetleg magának az emberiségnek egyes életszakaszaiban, az egyes történelmi korszakokban.

Az első kérdésre: vajjon valamely embernek egyes életkoraiban különböző tevékenységet fej-e ki a fantázia, rövid megfontolás után igennel felelhetünk. A fantázia tevékenysége u. i. a tünemények jelentésének földerítésében, ok- és czélviszonyának megértésében állván, természetes, hogy a gyermek- és ifjúkorban a fantázia sokkal intenzivebben működik.

De ezek után azt is beláthatjuk, hogy a fantázia az emberiségnek egyik korszakában is intenzivebben működik, mint a másikban. Nevezetesen az olyan korszakokban fog erősen működni az emberek fantáziája, a mikor az emberiség a tüneményekről való régi felfogásait – különböző lelki okok következtében – kénytelen megváltoztatni; a mikor tehát a dolgoknak új értelmet, új jelentést kölcsönzünk, mi csak a fantázia segítségével esik, a mint a fantázia segítségével fogjuk fel gyermekkorunkban a körülöttünk tapasztalt tüneményeknek az értelmét is.

Tehát az új eszmék, új felfogások korszakában működik erősebben az emberek fantáziája; s az emberiség életét épen a mozgató új eszmeáramlatok szerint szoktuk korszakokra osztani. S a fantáziának az ilyen új eszmeáramlatok korszakában való intenziv tevékenységéből érthető meg, miért alkot nagyot, eredetit az ilyen korszak tudományban, művészetben és társadalmi téren egyaránt.

VI.

Nagyobb fordulón pedig az emberiség sohasem ment át, mint a múlt század második felében, azoknak az eszméknek az elterjedésével, azoknak az új felfogásoknak a lélekben való meggyökeresedésével, a mely eszmék a nagy franczia forradalmat szülték. Ezek az eszmék két évezredes felfogást irtanak ki, a tüneményeknek két évezred óta világszerte vallott értelmét változtatják meg, midőn a dolgok értelmét nem a teologia álláspontjáról, hanem a szabad ész világánál akarják megfejteni. Ezek az eszmék két évezred óta kialakult és megkövesedett osztályzatokat tördelnek szét.

Elgondolható, minő emócziókat idéztek elő ezen eszmék a lélekben; elgondolható, mennyire foglalkoztatták a fantáziát, mikor a tüneményeknek kétezer év óta vallott jelentése helyébe új jelentést vettek föl.

Ebből érthető meg azon gazdag tudományos és költői irodalomnak előállása a múlt század végén minden európai miveltségű államban. S ebből érthető meg, hogy Németországban ezen eszmék hatásának idejével egybeesvén a német egység érzetének a fölébredése, ott az irodalom ezen időben éri el kulmináczióját egy Lessing, Schiller, Goethe stb. alkotásaiban.

S hogy ezen új eszmeáramlat, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje, a költészetben épen a lira terén eredményezett bámulatos tűneményeket, azt könnyen megérthetjük, ha meggondoljuk, hogy ez az eszmeáramlat az emberi egyéniséget, az egyedi öntudatot teszi meg a dolgok középpontjának. Ezen kor eszmeáramlata olyan magas polczra helyezi az emberi egyéniség értékét, a minőről a görög római világban szó sem lehet, a minőről csak a kereszténység alaptanaiban van sejtelem, a minthogy ezen egész eszmeáramlatnak gyökere a krisztusi tanokban keresendő.

S ez a korszak, mely az egyéniség értékét ilyen magas polczra helyezi, melyben Kant Imanuel filozófiai rendszere keletkezik, a mely ezt a világot nem realisan létezőnek vallja, csak az emberi lélek kivetítésének, az öntudat alkotta hallási, látási, tapintási, szaglási és ízlési képzetek összeségének csak természetes, hogy az ilyen korszak a költészetben azon műfajnak, a lirának erős föllendülését fogja ereményezni, melyben a költő a saját egyéni lelkének a tartalmával lép elénk.

Ime, a múlt száz második s a jelen száz első felében keletkezett nagy alkotásoknak magyarázata, s ime a magyawrázata ezen korszak költői irodalmában a nagy lirai költők előállásának, a mire fejtegetésem elején czéloztam!

VII.

Hogy állunk már mostan mi, magyar nemzetül, ezen átalakulással szemben?

Megadja rá a feleletet a magyar tudományosságnak egyik kitűnősége, Concha Győző, „A 90-es évek reformeszméi és előzményeik” ez igen tanulságos munkájában.

A magyar nemzet – úgymond – átaluszsza a 18. száz felvilágosodásának nagy fordulóját.

Azt hiszem azonban, hogy Concha Győző kiváló jogtudósunk nem itél egészen tárgyilagosan, midőn ezen angy és egyetemes eszmeáramlatból való hiányozásunkat, az európai nemzetek haladásával szemben való hátramaradásunkat tisztán a nemesség szűkkeblűségének a magyar arisztokráczia és főpapság durva és nyers önzésének tulajdonítja.

Az ok mélyebben rejlik. A magyar nemzet Sz. István óta az európai nemzeteket mozgató eszmeáramlatok elől sohasem zárkozott el. Az európai nagy eszmék ha nem is születtek, de mindit termékeny talajra találtak a magyar földben. Sőt pl. a franczia felvilágosodás előtt lezajlott nagy eszmeáramlatban, a vallásreformáczióban a mind merészebb és merészebb újitást fogadtuk el; a magyar földön született meg a legradikálisabban reformált keresztény vallás, a szombatosság v. judeizmus.

Azonban a török hódoltság után a német uralom alatt a 18. század első felében annyira elerőtlenedett, önmagáról annyira megfeledkezett, s a német uralom kihasználó politikája miatt a mívelt nyugattól annyira elrekesztetett a nemzet, hogy a többi európai nemzetekkel való versenyfurásra képtelenné vált.

Nem mondhatni ugyan, hogy a nemzet egyes kiválóbb fiai tudomással ne birnának az európai változásokról, s hogy azon átalakulásokat nálunk is szükségesnek ne itélnék. Hiszen kiváló magyar elmék s első helyen Batthyány Alajos gróf, azután Szacsvay, Laczkovics János, Berzeviczy Gergely, Hajnóczy József, Benkő Sámuel, Martinovics Ignácz s mások fejtegetik magyar és latin nyelven a kor eszméit; s a franczia felvilágosodás reformeszméit sürgető és az ezek ellen küzdő röpiratok száma – Concha Győző és Fraknói Vilmos számítása szerint – meghaladja a 300-at. S a franczia illuminacziónak minden eszméje föltalálható ezen munkákba. Sürgetik a nemesi előjogok eltörlését, a papi vagyon saecularisatióját, a vallásegyenlőséget, a zsidó- és nőemanczipácziót, a pozitiv kereszténységet, a szabad sajtót, a republikanus kormányformát, az egyenlőséget – egész a communismusig.

Azonban mégis ezek az eszmék üvegházi növényekként tűnnek föl azokban a könyvekben jobbadán, melyeket a nemzet szükségleteihez, viszonyaihoz alkalmazni maguk a reformok indítványozói is kevéssé tudnak; s ha nem is kicsinyelhetjük azoknak a munkának az értékét, melyekből – saját bevallásuk szerint – egy Eötvös, Szalay, Csengery merítették később politikai ismereteiket: mégis ezek az eszmék a nemzet köztudalmába át nem mentek, s a nemzeti közfelfogás megnyilatkozásaként nem tekinthetők; a minthogy az ezen eszméket ismerte, s mindenben Voltaire tanítványa, megérteni és kellőleg méltatni őket nem tudta; a jobbágyságot pl. szükségesnek mondja föntartani; jobbágyság nélkül nem tudja elképzelni az emberi társadalmat. Dugonics András, Martinovicsban csak hiú és tanulatlan, stréber exbarátot lát; s bizony a nemzet sem tekintette Martinovicsot és társait nemzeti martíroknak.

VIII.

A felvilágosodás eszméit – mint tudjuk – a napoleoni háborúk után Európaszerte beállott abszolutizmus elnyomta. Nálunk ez igen könnyű szerrel ment. A nemzet vérébe azok az eszmék át nem mentek. A nemzet ez időbeli költői s a nemzeti közfelfogás kifejezői: Gvadányi, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi a legmerevebb konzervativizmus képviselői.

Azonban mikor ezen eszmék a jelen század 30-as éveiben újra életre keltek, megtoldva még egy nagy eszmével, a nemzetiség eszméjével, akkor ezen eszmék: a felvilágosodásnak, liberalizmusnak, szabadságnak, egyenlőségnek és nemzetiségnek nagy eszméi a magyar nemzetet is szívén találták. És épen ennek az eszmeáramlatnak a melegében sarjadzott föl a magyar szellemnek leggazdagabb terméskora, irodalmunknak aranykora. Ennek az eszmeáramlatnak hevében és kultuszában nőttek nemzeti s részben európai nagyságokká: Széchenyi, Deák, Kossuth államférfiaink, Katona, Kisfaludy K., Vörösmarty, Petőfi, Arany, Eötvös, Kemény költőink, Horváth Mihály, Szalay László, Erdélyi János tudósaink stb. stb.

Azon eszmeáramlatok közül, melyek ezer év óta az európai társadalmakat mozgatták, egyik sem érintett bennünket olyan mélyrehatóan, mint az, mely a 19. század első felét lázban tartotta. Ezen eszmék ezer éves nemzeti létünknek az alapját, bázisát: az ezer éves rendi alkotmányt változtatták meg gyökerében. Ezért idézték elő a legnagyobb rázkódást a magyar nemzeti lélekben, s azért szólaltak meg amaz eszmék a legtisztább lelkesedéssel a magyar lanton: Petőfinek világhírű lantján s Kossuthnak ragyogó ékesszólásában.

S azután míg ezek az eszmék a többi nagy európai államokban a 19. század első felében már mintegy másod virágzásként jelentkeznek, addig nálunk az első virágzás üdeségével, bűbájával kelnek ki. Ez adja meg a magyarázatát, miért foglalkoztatják a 19. század első felének mozgató eszméi legerősebben a magyar lelket s miért fejezik ki legtisztább lelkesedéssel a 19. sz. első felének törekvéseit a magyar föld szülöttei.

Az új szellem a nemzetiség eszméjének fakadásával jelentkezik. A 20-as és 30-as évek vezető államférfiak és költői: Felsőbüki Nagy Pál, Vörösmarty, Czuczor, Bajza, Garay, Kisfaludi Károly Magyarországnak faji megerősödését áhitozzák.

De már Kölcsey és Deák országgyűlési beszédeiben, s Széchenyi korszakos politikai műveiben a felvilágosodás összes reformeszméi megszólalnak tiszta felfogásban, nemzeti viszonyainkra vonatkoztatva. S már Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban” cz. remek bölcselmi költeménye nemcsak a nemzeti szabadságot, hanem az általános emberi szabadságot hírdeti, s ez eszmék beteljesedésétől várja a nemzet fölvirágzását, s az ezen eszmékért küzdő életet hirdeti áldásosnak, melyről elmondhatjuk, hogy „Jó mulatság, férfimunka volt”. S a 40-es évek íróinál: Kuthynál, Vajda Péternél, Czakónál, Kossuthnál, Szalaynál, Eötvösnél ezek az eszmék mindennapi imádsággá lesznek.

IX.

És ekkor, ezen eszmék legdúsabb tenyészésének az idején, a 40-es évek elején tűnik föl a magyar költészetben egy ifjú izmos tehetség, kinek a köznapin fölülemelkedő tehetségét mindenki vallotta hat éves korától fogva, midőn a náluk vendégségen volt katholikus papokra azt a nem gyermeki észjárásra valló megjegyzést tette:

Mily különös, ezek az emberek mindenkinek adnak feleséget, csak maguknak nem.

Rendkívüli egyéniségének s fényes jövőjének pedig mindenekfölött erős tudatában volt önnönmaga. Kifejezést ad ennek nem egyszer diákkorából fönmaradt leveleiben; s midőn színész társai az ismeretlenség homályában élő ifjúnak ezen tulságos önérzetére tettek gúnyos megjegyzést és a nagy férfiak szobrocskáival telt kosárra mutatva, oda szóltak hozzá:

- Nézd, Sándor, ott van már a te borzos fejed is. – Petőfi komolyan, jószerüen vágott vissza:

- Meglássátok, olyan szobrot emelnek még nekem, hogy mindnyájan leveszitek előtte a kalapotokat.

Ez a saját tehetségének rendkivüli voltát érző s dús tapasztalatokkal megrakott ifjú, Petőfi Sándor tűnik föl a 40-es évek elején a magyar irodalomban. Kereste eddig, s keresi még mindig a lelkében háborgó tehetségnek a működési kört, s a magyar társadalmi életben fellobbanó felvilágosodási eszmék, melyek eddig csak homályosan munkáltak lelkében, mostan olyan izzásba hozzák fantáziáját, hogy ennek vakító fénye elárasztja úgy a saját egyéniségét, mint homályba borít minden más világító fáklyát.

Születése és eddigi életének körülményei egyaránt közbejátszanak, hogy a felvilágosodásnak s a legszélsőbb demokratikus eszméknek leen tántoríthatatlan híve, melyekkel különben is telitve volt a levegő.

A nép fia volt, a nép között folyt le eddigi élete, s összes emlékei hozzá kötötték a magyar néphez. Hihetetlen szenvedései – melyek közepette csak lobogó idealizmusa s jövőjének dicsőségében való megingathatatlan hite menthette meg, úgy az elzülléstől, mint a kesernyés, beteges hangulattól – önkénytelenűl is az elnyomottak, a szenvedők szószólójává tették. A szenvedést és szegénységet mondja egyik nyilatkozatában, az igazi erős jellem egyedüli jó dajkájának és nevelőjének.

A fennálló rend miatt szenvedett, csapásai korán meggyökeresítették lelkében minden az egyéni akarat szabad nyilvánulását gátló korlátnak, előjognak, szervilizmusnak a gyűlöletét.

S mindezekhez gazdag tapasztalatai, melyek komoly tanúlmánnyal párosúltak, képessé tették kora mozgató eszméinek gondolkodó férfiúhoz illő tiszta felfogására, a nélkűl, hogy lelke ifjúságának harmata kiszáradt volna. Egy férfiunak tiszta ismeretekkel alkotott szigoruan elvi álláspontja nyilatkozik meg egyéniségében, párosítva az ifjúi lélek lobogásával, az eszményeibe vetett megingathatatlan, romlatlan, naiv hittel.

X.

Kora mozgató eszméitől izzásba jött lelke, mindent ez eszmék világításában fog fel a 40-és évektől fogva. Se szeri, se száma ezen eszméket lehelő költeményeinek. A világ összes tüneményeit ezen eszmékkel hozza vonatkozásba. Az élettelen és élő világban: az égi testek pályájában, a csárda romjaiban, az állatok életében, az alföldi róna képében, s mindenütt a szabadság lángbetűit olvassa.

Lelkét az elnyomott nép életének mozzanatai ragadják meg legerősebben. Már egyik legrégibb s legkiválóbb költeményébe, melynek szépségeit eddig kevéssé méltányolták, - a „Farkaskaland”-ban szembeállítja az egyszerű nép ártatlanságát az úri osztály romlottságával. Már a 40-es évek elejéről való költeményeiben is kifejezést nyer többször az előjogokkal biró nemesség iránt való gyűlölete. S ha ilyen irányú költeményt költői pályájának mint azt, hogy a politikai napi kérdésekkel ekkor még kevéssé foglalkozott; de a kor eszméi munkáltak lelkében, s hogy egész tendencziózus voltukban csak később fejezte ki őket, annak okát a korabeli sajtóviszonyokban is kell keresnünk.

Költői pályájának második felében, 1846-tól fogva Petőfi belemerül a politikai élet mozgalmaiba, s költészete a magyar politikai élet hullámzásának is hű tükre. A legmerevebb politikai pártállás nyilatkozik meg költészetében. Izgat a nemzeti és demokratikus törekvések megvalósítása, s a régi rend megdöntése érdekében. A történelmi és mindennapi élet tüneményeiből is azok ragadják meg figyelmét, melyek a szabadság és zsarnokság, a jobbágyság és az úri osztály között való igazságtalan és jogtalan különbséget példázzák. Eszméit határozottan körvonalazza a nagy franczia forradalom tanúlmányozásának hatása alatt a szocziál-demokratikus köztársaság elvének alapján.

S a kor törekvései, melyek Petőfi lelkét annyira magukkal ragadták s fantáziáját olyan erős izzásba hozták, nem csupán politikai hangulatú költeményeiben nyernek kifejezést, hanem minden költeményén nyomot hagynak, egész költészetének előadására átalakítható hatással vannak, s ezen a réven is Petőfi költészete forduló pontot jelez költészetünkben.

A kor eszméi, mint már említettem, az egyéniség értékét, jogát, tiszteletét vallják. S az egyéniség értékének a tudatából merészel Petőfi olyan őszinteséggel megjelenni költeményeiben, mint sem előtte, sem utána senki. Míg kora eszméinek tiszta felfogására nem jut, ifjúkori költeményeiben, egész 1843-ig Petőfi is Vörösmarty utánzóinak mesterkélt, túlfinomított, affektált hangján szól; de most a legközvetlenebb őszinteséggel tárja elénk lelkének tartalmát és sohasem mást.

S nincs is oka csinált hangulatokat énekelni, mert ihlete kiapadhatatlan, mivel izzásba lévő fantáziája folyton új meg új gondolatokkal és érzésekkel telíti meg lelkét.

Egész valóját, szegénységét, nyomorát, hányt-vetett életét, minden örömét és búját elénk tárja leplezetlenül. S mivel lelke tiszta, szíve ártatlan, esze egészséges, költészetéből hiányzik a léhaság, ledérség, trágárság, alantas, undok, groteszk, megkülönböztetőleg korának rokon szellemű nagy költőitől, Burns Róberttól, Hugó Viktortól, Berangertől, főleg pedig Heinetől, kinek – Imre Sándor találó megjegyzése szerint – jóillatú és dögleletes egy gőzkörbe van keverve. Petőfi fiatalabb, de komolyabb, nemesebb, őszintébb, igazabb mindannyinál, mint komolyabb nemzete is.

De a mint Petőfi az ifjúi közönséges és alantos társaságok között nem vesztette el szívének romlatlanságát, lelkének nemességét, ép úgy nem lett a kiállott szenvedések következtében búskomorrá, mint nagy olasz kor- és költő-társa, Leopardi, ki leverten lelkesít. Petőfi nem veszítette el élet- és emberszeretetét.

Költészetének közvetlen őszinteségével, érzéseinek mindig igaz voltával a népköltészetre emlékeztet, melynek – mint Erdélyi Jáos fejtegeti, - legfőbb jellemvonására az igazság, mivel a nép nem azért énekel, hogy másokat meghasson, hanem mert ő van meghatva.

XI.

Az őszinteségen és az igazságon kívül, még valami kapcsolja Petőfi költészetét a népköltészethez, a mi különben az előbbiből következik: az egyszerűség és természetesség.

Öntudatosan tartotta magát ehhez. Egyszerűen és természetesen, azaz híven adta elő érzéseit, úgy a mint támadtak s lelkében lefolytak.

Az érzelmek és gondolatok pedig nem úgy pattannak ki lelkünkből, mint Minerva a Jupiter fejéből. Megvan azoknak a endes fejlődési folyamatok előző és következő árnyalatokkal, s ezekből természetszerűen kibontakozó újabb csoportokkal. S míg a szónoknak és bölcselnek, hogy meggyőzzön, eszméit és gondolatait azon mellékkörülményekkel együtt kell elmondania, melyeken eszméi és gondolatai fölépültek: addig a költőnek – hogy megindítson – érzéseivel és eszméivel együtt azon módozatokat is el kell mondania, a mint lelkében támadtak. Ez adja meg költeményeinek az élénkséget és tökéletes kerekdedséget, az u. n. benső formát, mely két tulajdon a lirai költemények hatásának főfeltétele.

Hogy milyen utólérhetetlen nagy mester ebben Petőfi, elég lesz „A hazáról” cz. költeményére hivatkozom. E költeményben egész közvetlenséggel rajzolódik elénk, hogy a költő borongós hangulata, melyben a hazafias érzés a főelem, a képzettársulásoknak és külső tüneteknek hatása alatt miképen érzékíti meg nemzetének őseit, kikhez dicsőitő himnusokat zeng; majd a nemzetnek mai nyomorán elégiát ír s könnyeket hullat, melyek megenyhítik fájdalmát, s épen ezért a remény megnyugtató pirkadásának sejtetésével zárja be az egész érzelemlánczolatot. Menyi különféle érzés fejlik itt ki egymásból természetszerűen! S az egyes gondolatok és érzelmek között való árnyalatok alatt – mint a más sistergő ágyu elsülését – lekötött érdeklődéssel várjuk, hova fog a költő hangulata fejlődni; s mikor kipattan a forró érzet és gondolat, bennünket is szíven talál és magával ragad.

Vegyük hozzá még, hogy az ilyen módon keletkezett érzelemlánczolat harmonikusabbá tételéhez hozzájárúl még egy mozzanat, mely a költő eljárását a festőétől és szobrászétól megkülönbözteti. A költő az érzéseknek és tüneményeknek csak a lelkében maradt s fantázia kohójában egybeolvasztott emlékeit tárja elénk. De a tulajdonképeni érzések, az elsődleges benyomások s a tünemények, melyek érzéseit lelkében felidézték, nincsenek előtte, mikor költeményt mond. A költő előtt nem áll ott a csárda, mikor leírja; ellenben a képíró, a minta után fest; alkotása jobban hozzá tapad a tárgyhoz; kevesebbet ad alkotásához a saját lelkéből.

S nem csupán a leíró költeményeknél jár el így a költő, hanem a tisztán líraiaknál is. Itt nem az eredeti érzéseket mondja el, hanem csak az érzéseknek az emlékeit.

S nagy különbség van e tekintetben a régibb és újabb lirikusok között.

A lélektan tanítása szerint u. i. a nyelvvel érzéseket nem lehet kifejezni, csak fogalmakat. S míg az előző századok lirikusai valóban fogalmakká alakított érzéseket zengenek költeményeikben, mi mindig bizonyos mesterkéltséget, természetellenességet szűl, s a közvetlenség hatásának rovására esik: addig Burns, Heine, Beranger, Leopardi, de mindenek fölött Petőfi sokkal természetesebben jár el. Nem fogalmakká alakított érzéseket zeng, hanem részint azon tüneményeket festi, melyek az érzések okozói lelkében, részint azon lelki tüneteket írja le, melyeket az érzések tartalma alatt magára észlel. A költő ilyenformán mintegy eljátsza előttünk lelki állapotait, melyeket mi is átélünk.

S az elvont fogalmakká alakított érzések egyhangú és fárasztó áradata helyett mozgalmas és érdekes történeteket, megkapó helyzeteket nyerünk, melyek megindítják képzelődésünket, s mi bennünk is ugyanazon érzéseket keltik föl, melyek a költő lelkében munkáltak. S a művésznek épen az a feladata, hogy a mi képzelődésünknek munkát adjon, nem pedig, hogy a saját képzeletének játékát bemutassa.

S az újabb lirikusoknak, főkép Petőfinek ezen ismertettem eljárása teljesen föltalálható a népköltészetben is. Ismeretes vonása főképen a magyar népköltészetnek, hogy ha fájdalmat, bánatot akar kifejezni a magyar nóta, nem találunk benne örökös jajveszéklést és siránkozást; viszont az öröm és vigalom megérzékítése nem csupán ujjongásból áll benne. Hanem az érzés hangúlatát hordozó érdekes történeteket, megkapó helyzeteket találunk a nép dalaiban. A magyar nótában a merre a szerelmében csalódott legény jár, még a fák is sírnak, gyenge ágaikról a levelek hullnak; a falu rosszát – kinek apja, anyja jó ember volt – minden kutya megugatja messziről; a szegény árvának volt édes anyja is, ki keservesen nevelte, éjszaka font, nappal mosott érte; a bűnbe esett ember elbujdosnék messzire, de bárhova jut, ha az utczán végig megyen, újjal mutat reá minden gyerek. Mennyi érzés, mennyi fájdalom, bánat, önvád van itt kifejezve, pedig fájdalomról, érzésről szó sincs, csak történeteket, helyzeteket kapunk, melyek mi bennünk is azon érzéseket ébresztik föl, a melyek annak lelkét elöntötték, kinek ajkán a nóta elhangzott.

Petőfi a lirai költés ezen ismertettem művészies eljárásában is utólérhetetlen mester, nemcsak nálunk, de akár a külföldi irodalmat tekintjük is. Nincs költő, a ki a maga életének eseményeit, s a maga körül tapasztalt tüneményeket annyira be tudta volna olvasztani lirájába, int ő. Egész pontossággal és részletességgel meg lehet írni az életrajzát lirája után; jól mondja, hogy tükör az ő lantja, melyből reá néz egész élete. S ennek lirájából megismerhető életnek egyetlen mozzanata sem érdektelen, mert nem önmagáért van elmondva, hanem az érzés hordozójaként; minden mozzanatot, mely a költő életéből költészetében megjelenik, az érzésnek jóleső melege hat át, s a kiapadhatatlan fantáziának fénye aranyoz be.

Ezek a gyorsan váltakozó jelenetek teszik a nyelv és verselés népiességén kívül helyzetdalait annyira hasonlókká a magyar népdalokhoz. Ez a rendkívüli mozgalmasság lírájában okozza, hogy költeményei századszor olvasva sem untatók. Gyönyörködtetnek bennünket azok a változatos jelenetek, melyekben a költő lelkiállapotai játszódnak le előttünk.

Abban is a drámai költészettel való rokonságot tüntet föl a Petőfi lirája, hogy még a multban való érzéseit is megjeleníti, mint a dráma az eseményeket. Még megholt kedveséről, Csapó Etelkáról való dalai is ilyen megjelenített s előttünk eljátszott lelkiállapotokat tárnak föl. Gyermekkori emlékeit pedig, hogy mennyi egyszerüséggel és művészettel varázsolja át a jelenbe „Szülőföldemen” cz. költeményében, bőven fejtegeti – alig bírván fölhagyni dicséretével – Salamon Ferencz említettem tanulmányában. Méltó párja ennek „A gólya” cz. lirai rajz. Rendkivüli balladai rövidséggel élénkülnek meg úgy itt, mint egyéb költeményeiben az érzelmeket hordozó és kifejező történetek.

S a színek, jelenetek, életviszonyok, körülmények és természeti képek futó váltakozásai – mind az érzelmek kifejezésének érdekében – olyan élénkséget, drámaiságot és hatást kölcsönöznek Petőfi lirájának, hogy páratlanúl áll a világirodalomban.

S nem kell hinnünk, hogy Petőfi s az újabb lirikusok ezt a balladás előadást a lirában a népköltészettől tanulták, bár attól is vettek hatást, az is ösztönözhette őket erre az eljárásra. De megtanította őket erre első sorban a korszak szelleme, mely az egyéniségnek a kultuszát hirdette. Ez bátorította fel őket a saját egyéni élményeikből venni a keretet (milieut) érzéseik és gondolataik kifejezéséhez olyan mértékben, mely eladdig páratlan volt. Petőfinek egykorú kritikusai, kik a kor szellemét felfogni nem tudták, s a régi minták után itélkeztek, meg is rótták Petőfit untig, hogy minden csekélységet elmond költeményeiben, a mi magára vonatkoznék; közönségesnek, alantasnak, eszmékben és témákban szegénynek, kifogyottnak mondották e miatt. Petőfi költői egyénisége azonban hatásosabb és erősebb volt, semhogy ferde-nézetű kritikusainak kárhoztatása miatt letért volna a helyes utról, hova egészséges költői érzése hajtotta, a közönség lelkesedése követte, s az utókor helyeslése kiséri.

XII.

De ezek a való életből vett váltakozó tünemények Petőfi lirájának egyszersmind rendkívüli élethűséget, reálitást is kölcsönöznek.

A költőnek magasabb, eszmeibb körbe kell emelkednie az ihlet pillanatában, mert a tüneményeknek egészséges, tiszta felfogásához csakis így juthat.

A költőnek ezen idealizáló, eszményitő eljárását Arany János „Vojtina Ars poetikája” cz. remek tankölteményében a léggömbön való emelkedéshez hasonlítja. Minél magasabbra emelkedik valaki a léggömbön, a földi életnek annál nagyobb, annál szebb panorámáját fogja belátni. Azonban – úgymond Arany – a léghajózónak a földhöz való lekötöttségét sem szabad számításon kívül hagynia:

„... s hogy ne szálljon vakmerőn veled,

A léghajót csinját mérsékeled;

S midőn egekben így zarándokol,

Azt sem felejted: hátha lebukol?!”

Ezt a kitűnő és mély értelmű esztetikai szabályt, hogy a művésznek minél ideálisabb, eszmeibb álláspontjára kell emelkednie, de azért a valóságot sem szabad elhagynia, - a mi a lirát nézi – senkinél annyira érvényesűlve meg nem találjuk, mint Petőfi költészetében.

Hogy mennyire idealista, eszmei világban élt Petőfi lelke, nemcsak költészetét, de – a mi nála ennek teljesen megfelelő volt, - életét tekintve is, nem szükséges bizonyítanom.

Petőfi kartársai közül többen, kik a kor mozgató eszméit egész lélekkel átfogni nem birták, s kik ennél fogva a beállott változásokkal könnyen megbarátkoztak, így Vahot Imre a Petőfiről írott könyvében – mely inkább öndicséret, mint a Petőfi dicsérete – fölveti a kérdést: ha Petőfi ma élne...? S úgy találja, hogy igen megelégedett lenne a mai viszonyokkal, melyekben saját eszméinek a megvalósítását látná.

Minő kisszerű, a nagy lelkek ideálizmusát a saját közönséges gondolkozásához mérő, mindennapivá letörpítő felfogás!?

Mintha bizony nem eléggé igazolná Madách Imrének „Az ember tragédiája”, hogy semmiféle eszmének a megvalósítása nem lehet tökéletes, s hogy ennélfogva első sorban annak az eszmének a harczosát nem elégítheti ki. Mintha bizony a 40-es évek magyar társadalmának Petőfivel rokon nagy szellemei. Vörösmarty, Arany, Eötvös, Kemény, Madách, Vajda János, Erdélyi János, Deák Ferencz nem érezték volna később mindannyian az eszméjük megvalósulásában való csalódásnak a bántó érzetét.

Mintha Petőfinél is csak költői fikczió lett volna azon eszméknek a hangoztatása, a melyekről azt mondja „Ítélet” cz. költeményében, hogy ha ezen eszméket megvalósítjuk, akkor az örök üdvösségért nem kell többé a mennybe röpülnünk, mert a mennyország a földre fog leszállni.

S hogy mennyire egy volt Petőfiben az ember és költő, mennyire nemcsak szó, de való életelv volt nála az igazmondás, őszinte beszéd; mennyire kész volt demokratikus elveiért mindent föláldozni, ha kell bármily pillanatban vérét ontani, - azt életének minden mozzanata elárúlja. Én tisztán életének egy kis epizódjára akarom a figyelmet fölhivni.

Mikor Petőfi feleségével, Szendrey Juliával először találkozott Nagy-Károlyban, a költő a főispáni beiktatásra utazott oda. Egyedül ebédelt a most már városházának átalakított Szarvas-vendéglő egy asztalánál. A közös étteremben összegyűlt vidéki nemesek égekig magasztalták Károlyi Lajos grófot, aki annyira leereszkedett hozzájuk, hogy karonfogva sétált vélük a városban. Petőfi egy darabig hallgatta a magasztalásokat; de végre türelmét vesztve, méltatlankodva szólott oda hozzájuk, bár a társaságból nem ismerte őt senki:

- „Ugyan urak, hogyan lehetnek ennyire talpnyalói ennek az embernek, hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt!?”

S időn a felháborodott társaság ezen szavaiért felelősségre akarta vonni, Petőfi felugrott, billiárdgombos botjával az asztalra ütött, oda vágta: „Én Petőfi Sándor vagyok, szolgálatjára az uraknak!”

Hogyan lehet, kérdem, ezt a Petőfit, kinél annyira egy volt a gondolat, beszéd és tett, a mai kufár, önző, hizelgő, hazug, reakcziónárius korszakban elégedettnek elképzelni?!

Petőfinél az ideálizmus szokrateszi meggyőződéssé, krisztusi hitvallássá kövesedett, mely át nem alakulhat. Petőfi az ideálizmusnak Arany említette léghajóján olyan magasra szállott, hova csak nagy ritkán emel valakit a képzelet.

És mindamellett, hogy ilyen tiszta ideálizmus töltötte el lelkét, daczára, hogy a mindennapiságból ennyire kiemelkedett, még sem szakad el teljesen a földtől – mint Arany is a magasan szálló léghajózótól kivánja, - költészetében mégis érezzük a valóság realismusát; mert lelkének fenkölt ideálizmusát a való élet tüneményeiben fejezi ki. Sehol a felfogás, gondolkodás ideálizmusa oly reális keretben meg nem jelenik, Arany Jánosnak ismertettem aranyszabálya az eszmélyitésről ily kiváló mértékben egyetlen lirikusnál sem érvényesűl. Egyetlen lirikusra sem alkalmazható oly igazán Hegelnek meghatározása, hogy a művészet nem egyéb, mint az eszme, idea átcsillanása valamelyik érzéki közegen, való szemléleten.

Azért mondottam fejtegetésem elején, hogy a Petőfi költészetének mélyreható tanulmányozásától nagy eredményeket várok; azért mondottam, hogy eljön az idő, midőn a lirai költészet szabályainak megállapításánál Petőfi költeményei fognak mintákul szolgálni, mint a drámában Shakespeare, mint az éposztban Homeros alkotásai.

XIII.

Petőfi a legegyetemesebbe, a legáltalánosabban, a legközvetlenebbűl ismeretes szemléletekben, a nép egyszerű életében, a népies szólásokban, a népköltészet formáiban fejezi ki fenkölt ideálizmusát, lelkének gazdag tartalmát.

A népköltészet iránt való érdeklődés a múlt század második felében kezdődik, a mikor a demokratikus törekvések az elnyomott, rabságban szenvedett pórnépre irányították a gondolkodók figyelmét. Homerosnak tanúlmányozása is azért jött a múlt század végén annyira divatba, mert benne a népköltészetnek legszebb hajtását szemlélik. A görögök két remek naiv époszát csak ekkor tudják kellő értékben méltatni. Eddig Vergilius „Aeneis’”-ét Homeros époszai fölé helyezték.

S a népköltészetnek a hatása a múlt száz második és jelen száz első felében minden európai irodalomban megnyilatkozik.

Ez a népies színezetű költészet azonban egyetlen európai irodalomban sem jutott olyan nagy jelentőségre, s emelkedett olyan művészi magaslatra, mint nálunk a jelen század közepén: Petőfinek és Aranynak költészetében.

Ennek kettős magyarázata van.

<