Gyermek-évek
A félegyházi bérlet. – Szabadszállási bérlet. – Második félegyházi bérlet. – Petrovics István vagyont szerez Szabadszálláson. – A költő gyermekkora Félegyházán. – Adomák. – Olvasni tanúl Kis-Kőrösön. – Iskolába jár Félegyházán. – Kecskeméten tanúl két és fél évig. – Szülői Szabadsállásra költöznek. – Tanúl Szabadszálláson. – A szent-lőrinczi algymnasiumba megy. – Iskolai élet Szent-Lőrinczen. – Fejlődő tulajdonai. – A férfi vonásai a gyermekben. – Lakása Hittignél. – Hittig Amália. – Pesten tanúl 1883/334-ben az evang. és 1834/35-ben a piarista gymnasiumban.
A költő szülői 1824 október 1-ig laktak Kis-Kőrösön s a körülmények arról tanúskodnak, hogy e bérletök is jól sikerült; az apa már itt laktában terjeszkedni kezdett és hogy a nagyobb félegyházi bérletet előkészítse, még 1822-ben kibérelte jó embere, Wagner József és Gőizvein János társaságában a Hattyúhoz czímzett városi korcsmát, mibe egyedül fogni kezdő létére még nem nyert.
A félegyházi mészárszéket 1824 jul. 29-én a helyben tartott „közbeneficiumok licitatiójá”-n vette ki az 1824/25-1826/27 esztendőre október 1-jétől számitva, 550 „változóczédulabeli forintokban”, mely évenként 4 részletben előre volt fizetendő. A Félegyház-városa levéltárában ránk maradt szerződés értelmében, a bérlethez tartozott Ferenczszállásán 85 hold kaszáló, a város tanyáján 25 hold szántóföld; a város ferenczszállási csordájában pedig tarthatott a bérlő 120 ökröt s a szükségnek megfelelő számú juhot és bárányt. Érdekes, hogy a szerződés, viszont a szerződést jóvá hagyó augusztus 10-diki tanácsvégzés, tekintettel szabadszállási házára és földjeire, őt „szabadszállási lakosnak, most kis-kőrösi székárendás”-nak nevezi, miből világos, hogy az öreg Petrovics magát szabadszállásinak mondta s ott illetőségi jogot szerzett magának.* (V. ö. G. M. Hatvan év előtt. /Jász-Nagykún-Szolnok. 1882. 53.sz.) Magát a szerződést s a rávonatkozó tanácsi végzéseket az eredetiekből használtam. A szerződés maga Félegyházán kelt 1824 okt. 14-én és Petrovics István sajátkezűleg írta alá így: „Petrovits István székárendás”.) Némely adat szerint ugyane tájt, még 1823-ban Hábel József polgár társaságában kibérelte a kecskeméti mészárszéket is, ez azonban nem való; ő sohasem volt kecskeméti székárendás; hanem már ekkor tervbe vevén, hogy Szabadszálláson fog megtelepedni, ott 1824-től újra kibérelte nemcsak a mészárszéket, hanem a város két boltját is, ez utóbbiakért évi 100-100 váltóforintot fizetvén.* (* Molnár László: Petőfi Félegyházán /Budapesti Hirlap. 1882. 286. sz./ állítja, hogy Petrovics kecskeméti székárendás volt Hábellel együtt; ámde ennek a város levéltárában nincs nyoma. Hábelről továbbá egykorúak beszélik, hogy egy ideig székálló legény volt Petrovicsnál Félegyházán s így nem lehetett bérlő. Másrészről Hábel nem is volt ekkor még kecskeméti polgár s annál kevésbé lehetett bérlő; mert Kecskemét városában csak városi polgár vehette ki a városi beneficiumokat. A valóság az, hogy Hábel József 1926-tól fogva albérlője /subarendator/ volt Kecskemét mészárszékei egyikének s hogy főbérlő lehessen, 1832 április 27-én folyamodott a tanácshoz, hogy a 24 frt szokásos taxadíj lefizetése mellett adják meg neki az illetőségi jogot, melyet az idézett tanácsi végzés szerint, tekintettel jó szolgálataira, meg is kapott. /L. tanácsi jegyzők 1832. 712. l./. Magát az eredeti szerződést, mely szerint Petrovics a szabadszállási széket és boltokat kivette, hiában kerestem Szabadszállás levéltárában, de hogy itt bérlő volt, világos Félegyháza tanácsi végzéséből 1827 julius 28-dikáról, melyben azt határozta, hogy az új „licitatión” csak oly bérlőt fogad el, ki másutt nem az; mert megtörtént már, hogy a város helyén legeltetett marhák idegen helyt vágattak le a város lakosainak kárával /Félegyháza tanácsának jegyzők. 1827./; de világos abból is, hogy Szabadszállás városi jegyzőköyve 1828 márcz. 4-én Petrovicsot „helybeli lakos, egyébiránt szintúgy a helybeli, mint a félegyházi székek arendásának” nevezi s ugyancsak ott 1828 decz. 13-á folyamodván, hogy a város két boltjának bérletéből, tekintettel, hogy egy év óta nem subarendálhatta őket, felerészt /100 forintot/ engedjenek el s egyszersmind a vasáruláshoz csatolják hozzá a sóárulás jogát is annál inkább, mert a sót újabb rendeletek szerint csak redemptusok árulhatják: a város tanácsa mindkét kérését megadta, mert „Petrovics több esztendőktől bérelvén a város beneficiumait, ennek jövedelmét szaporította”. /L. Szabadszállás tanácsi jegyzőkönyveit az illető évekről.)
A Petrovics-családot maga Félegyháza városa költöztette át október havában az érte küldött hét szekeren és Bánhidy Gáspár házába költözött, melyet a család barátja, Wagner József bérelt ki számokra. E házacska a róm. kath. templom megett a mai Petőfi-téren feküdt s akkoriban egy törpe, rozzant, nádfedelű, az udvarra benyúló épületecske volt, melynek ma már csak egy része van még meg a mai díszesebb kúrház udvar felőli végén. Ma a háznak a térre néző falán egy szürke márvány-emléktábla hordja e föliratot: „Itt élte gyermekéveit Petőfi Sándor. A nagy költő emlékének tisztelői 1861”, - melyben az „itt” szó a helyet s nem a házat akarja jelölni; mert ez jelenlegi alakját csak a forradalom után nyerte.* (* Pásztor Ferencz: Petőfi gyermekkori lakhelye. /Vasárnapi Ujság. 1867. 41. sz./ Az emléktábla a mostani Szabó-féle ház falába van illesztve s Reményi Ede eszméje volt. Ugyanis ő 1860 nov. 18-án ott hangversenyezvén, a tiszteletére adott estélyen azt indítványozta, hogy azt a házat, melyben Petőfi élete első éveit töltötte, jelöljék meg emléktáblával. A rögtön eszközölt gyűjtés a Reményi adományával 110 forint 50 krt tett s ezen az összegen azonnal megrendelték Gerenday budapesti szobrásznál az emléktáblát szürke márványból. A tábla már 1861 elején készen volt ugyan, de a politikai viszonyok miatt a leleplezés csak 1867 október 13-án történhetett meg, mely alkalommal a Kisfaludy-társaságot Szász Károly, az akadémiát Gyulai Pál képviselték s jelen volt Reményi Ede is. Ekkor kapta Reményi indítványára a ház előtti tér a Petőfi-tér nevet. Az ünnepély részleteiről lásd Emlékirat Petőfi Sándor emléktáblájának 1867-dik évi október 13-án Félegyházán történt leleplezési ünnepélyéről. Szerk. Pásztor Ferencz. Szeged, 1868. 23. l. Legyen még megemlítve az, hogy a rendező bizottság az ünnepély tiszta jövedelméből 250 frttal 1868-ban egy Petőfi-alapot tett le a város tanácsánál, melynek kamatait jutalomúl adják a helybeli róm. kath. gymn. legjobb IV. oszt. tanulójának, a ki főleg a magyar nyelvből legkiválóbb. Az alapot a város 1889-ben 1000 frtra egészítette ki. Az ünnepről az egykorú tudósításokat l. Vasárnapi Ujság 1867. 504-6. lap. Szász Károly: Petőfi gyermekkori lakhelye /költ./. –a-r-: A Petőfi-ünnep Félegyházán. U.o. 519. l. V. ö. még 533. l. Rodiczky Jenő: Álomképek Petőfi életéből. Szeged, 1867. 30. l. s az egykorú lapokat. Ugyanekkor Keserü Bérczi Ilontól Petőfi emlékezete czímű alkalmi színdarabot adtak elő.)
A költő szülői kivált Félegyházán vetették meg vagyonosodásuk alapját, a bérletet olcsónbírták s a majdnem 15 ezer lakójú városban nagy volt a forgalom. Azonban a város nem volt bérlőjével egészen megelégedve; ezért 1827 julius 28-án, midőn a városi „beneficiumok licitatióját” aug. 9-dikére kitűzte, egyszersmind elhatározta, hogy jövőre a két mészárszéket külön adja ki és úgy a kaszálókat 40-40, valamint a szántóföldeket 12-12 holdban megosztja a két bérlő közt, mindeniknek legeltetésre 61-61 drb marhát és 150 juhot engedélyezvén, egyszersmind megtiltván, hogy a bérlő más helyen is akár külön, akár társ, bérletet tarthasson. E határozattal azt akarta elérni, hogy a két bérlő versenyre keljen, másrészt, hogy a város legelőjén táplált marhákat máshová ne vigyék.* (* Félegyháza tanácsa jegyzőkönyvében) Ekkor Petrovics nem vette ki a mészárszékeket, e helyett a ferenczszállási csárdát bérelte ki 18 hold kaszálóval és szántóval, 10 hold szabad legelővel, miről a szerződést 1827 augusztus 9-dikén meg is kötötte a várossal.* (* A szerződés eredetije Félegyháza levéltárában.) Azonban a mészárszékek bérlő nélkül maradván, az augusztus 10-dikén tartott tanácsülés utólag mégis elfogadta Petrovics ajánlatát, ki évi 1000 váltóforinton újra kibérelte a két széket a fenti kivánalmak teljesítésének igérete mellet, míg a ferenczszállási csárdát visszabocsátotta a városnak.* (* Félegyháza tanácsa jegyzőkönyve. 1827. Nr. 245.)
Bárha azonban a félegyházi bérlet lényegesen megdrágult, e mellett 6 hold földet* (* 1828 jun. 21-diklén 274. sz. a. hiában folyamodik ezek visszakapásáért. L. u. ott.) is elszakították tőle a a legeltethető marhák és juhok számát is megszorították, az új három év sem sikerült rosszul; de az apa csak annál komolyabban foglalkozik a tervvel, hogy Szabadszállásra visszaköltözzék; ezért ott a birtokszerzésre minden alkalmat megragad.
Az levén akkoriban a gyakorlat, hogy az adás-vevési szerződések a város tanácsa előtt tárgyaltattak, a szabadszállási tanácsi jegyzőkönyvek biztos útmutatást adnak arra nézve, hogy Petrovics István mennyi vagyont szerzett. Ugyanis 1826 nov. 17-én megvette szomszédja, Méhes Sámuel pap kertjét 310 frton, 1828 julius 7-dikén „öreg hegyi szőlő”-t vesz 1000 forinton, november 13-án „4 pászta szőlőt” 600 forinton, de ezt már deczember 14-én „redemptus tanyaföldért” adja oda s ráfizet még 2400 forintot. E telekkel ugyanis kút, szérű és tanyaépületek is jártak. Továbbá 1830 október 30-dikán a szentmiklósi út mellett 1500 frton újra redemptus földet vett minden haszonvételekkel és járulékokkal.* (*E jegyzeteket lásd Szabadszállása tanácsi jegyzőkönyveiben az illető évekről. Megheletős pontossággal adta őket Kacziány Géza: A jó öreg korcsmáros czímű czikkében. /Koszorú. 1885. IX. 510. l.) Habár a forintokon mindenütt váltóczédulák értendők, a bérletekből kivont összegek mégis tekintélyeseknek mondhatók; ebből látható, hogy mindkét bérlete jól sikerült és sohasem áldozhatott vagyonszerzésre többet, mint ez időben.
Kevésbé világosan és részletesek a tudósítások a költő gyermekkorának e szép napjairól. Az öt hetes korában anyja betegsége miatt dajkára szorúlt gyermek még csak huszonkét hónapos volt, midőn Félegyházára került. Itt „a Sándor gyerek”, miként t. i. hívták, „nyurga, barnás bőrű, vézna fiúvá nőtt”, ki a korabeli pajtásokkal együtt játszott házuk előtt a homokban vagy vesszőparipásdi s más gyermekjátékait űzte. Int gyermek, nagyon boldog volt; összefutotta a szomszédokat, kik piros almát, vajas kenyeret adtak, vagy pedig vesszőparipán fűzfasípot fújva, melyeket neki s vele egykorú unokájának az öreg Fazekas Gergely készített, a piaczon maig is látható Szent János kútjához meg vissza lovagolt. E jelenetek képei elevenedtek meg az utóbb sokat hányatott költő emlékében, midőn 1848-ban újra itt járt s meleg szeretet és bánatos érzelmek között gondolt vissza a gyermekkor édes benyomásaira, boldog játékaira, melyeket még egyszer átél Szülőföldemen czímű költeményében, melyet e látogatás emlékére írt s melyben egész elragadtatással mondja Félegyházát születése helyének.
Az élő emberek tanúskodásai szerint makacs, daczos gyermek volt; csak apja bírt vele, ki pár mogorva szóval könnyen korlátok közt tartotta. Másrészt azt olvassuk róla, hogy az asztalnál sokat szeretett beszélni; elmés ötletei, kérdései és feleletei voltak, de apja hamar elhallgattatta; nem szerette, ha a „gyermek okoskodott”. Ezeket az adatokat Töri József beszéli, ki 1827-ben vágólegény volt nálok. Ez évben azonban a kis Sándor apja nevenapján köszöntő verset mondott s midőn elvégezte, apja szemeiben könnyek csillogtak; nem bánta aztán a gyerek beszélgetéseit.* (* V. ö. Pásztor F.: Petőfi gyermekkori lakhelye. /Vasárnapi Ujság. 1867. 41. sz. s a már idézett Emlékirat 5-6. l./ Molnár László: Petőfi Félegyházán. /Budapesti Hirlap. l1882. 286. sz./ Töri József neve eredetileg Phrim volt /Pfriem/, utóbb tanítóvá lett s nevét megmagyarosította.)
E mellett eleven, virgoncz gyerek volt s gyakran pajkoskodott; apja pedig, talán mert nagyon szerette, keményen bánt vele. Körülbelül négy éves volt csak, midőn az öreg Salkovics oda vitte Dani nevű fiát a mészáros mesterségre. Ebéd alatt Sándor a vendég mellett ült s ő is kis poharat kapott a borhoz. Salkovics egyszer csak azt vette észre, hogy poharából gyorsabban fogy a bor, mintsem ő kiinná s gyanúja kis szomszédjára esett. Megleste aztán s a gyerek valóban az ő poharába töltötte át a bort oly ügyesen, hogy senki sem vette észre. Salkovics ismervén az apa szigorúságát, nem szólt, csak elmosolyodott. Ezt észrevevén és csint sejtvén Petrovics, addig faggatódzott, íg mégis elmondta s a vendég csak nehezen bírta visszatartani, hogy fiát keményen meg ne fenyítse. Ebéd után aztán a gyereknek a család nagy derültségére, a tiltott élvezettől széles jó kedve kerekedett. Ugyancsak Salkovicstól hallotta Orlay, ki az előbbi adatot is följegyezte, hogy a reggelinél az anya panaszkodott, milyen különös fia ízlése, a kávét keserűn issza s azt jósolta róla, hogy élete épen olyan keserű lesz, mint kávéja.* (* Orlay p. Soma: Adatok Petőfi életéhez. /Budapesti Szemle. XIX. 3. l.)
A Varga-család ugyancsak a költő hat éves korából meg azt beszéli, hogy egy névnap alkalmával Varga Benedekéknél voltak Petrovicsék is, kikkel nagyon jó szomszédi viszonyban éltek. Ott voltak a helybeli róm. kath. papok is. Időközben a gyermek elaludt s csak a zajra ébredt föl, midőn a vendégek a távozó papokat kikisérték. Visszatérő szüleitől azt kérdezte: „Elmentek ezek a papok?” s rá kevéssel folytatá: „Ezek a papok! mindenkinek asszonyt adnak, magoknak egyet sem hagynak.” Nagy nevetés támadt, mire Varga Benedek így szólt az apának: „Barátom! ezt a fiút taníttasd, ebből tudós ember lesz.”* (* Ezt az adatot följegyezte Behm Mari tanítónő Varga Erzsébettől, ki a szóban forgó Varga Benedek leánya s a költő egyik gyermekkori játszótársa volt. /Reform. 1874. 23. szám/ V. ö. Molnár László idézett czikkével. Különben magam is hallottam Félegyházán a Varga-családtól ezt az esetet s a család maig őriz ereklyeként egy kis csézét 1757 évszámmal, melyből a kis Sándor többször evett nálok. Jelenleg, a fehér mázos, tulipánokkal díszített csésze Varga B. József v. pénzt. úr birtokában van.)
A szülők a gyermek keresztszülőivel, Viczián Jánossal s kivált Martiny Mihállyal, az ev. lelkésszel, kinek fia és leánya voltak a komák, folyton jó ismeretségben éltek. Ez volt oka, hogy gyakran ellátogattak Kis-Kőrösre s ilyenkor Sándor többször maradt ott egyik vagy másik családnál. Martiny hosszasabban is magánál tartotta s a derék lelkész házában nyerte az írásban, olvasásban és rajzban Zselló Lajos tanítótól az első oktatást, kinek állítása szerint a rajzra tehetséget mutatott.
Iskolába azonban Félegyházán ment először, hol Sallay Lajos, utóbb sebészmester, volt tanítója s ugyanekkor, 1828 elején, „benevolus auditor”-ként a róm. kath. elemi iskolába is följárt, olvasni s írni tanúlt. Sallay úgy emlékszik vissza rá, hogy eleven, gyors felfogású gyermek volt.* (* Zilahy: Petőfi S. életrajza 5. l. és Pásztor Fer. idézett h. Vasárnapi Ujság. 1867. 41. sz.) Ez az iskolába járás rendszeres nem volt s még nem is lehetett. Fontosabb ennél az, hogy már 1828 májusában apja Kecskemétre vitte az evang. elemi iskolába és lakásra Hábel József, egykori székáló legényénél helyezte el. A Sándor kecskeméti iskoláztatásának ideje egész pontosan eghatározható; mert az iskolai anyakönyv megmaradt. E szerint először beirták 1828 május 10-dikén, midőn hat évesnek van mondva. Hasonlólag be van írva 1829 május 10-dikéről és 1830 május 15-dikéről is.* (* Itt közöljük a beiratási naplónak Petőfire vonatkozó adatait a 27, 29. és 30. lapról:
Az 1818. évről a következő két jegyzet olvasható még: Mense octobri: Absens fuit viginti nonus diebus 4. Mense decmbri: Absens fuit vig. nonus diebus 2.)
Az akkor iskolaház is megvan még az 1861-ben épült evang. templom háta megett, a papilak udvarán; állt egy kapúbejáratból s egyetlen szobából nagy boglyakemenczével a sarokban. A szobának két ablaka volt szemben az udvarra, a harmadik oldalt egy kis kertre nyílt. Itt ültek együtt fiúk és leányok, kiknek száma 1828-ban 50, 18919-ben 55 s 1830-ban 59 volt. A tanév májusban kezdődött s a következő év áprilisában „ecamennel” végződött (menses aprilli eaen); de közben azért a nagy szünidőt nyáron megtartották. A tanulók száma, de a hagyomány szerint is az iskola jó hírnevű volt; a ki négy évet járt oda, átléphetett a gymnasiumba s a tanító, Schifferdecker Dániel, gondos, szorgalmas, de egyszersmind szigorú, kemény, majdnem kegyetlen ember hírében állt s az is volt. A tanítás az abc-én kezdődött s a gyermekek korosztályokra voltak osztva. Az olvasáson és íráson kívül kivált a biblia históriája volt a főtárgy, melyet Hübner* (* Hübner bibliabeli historiáji az ifjúság és a’ nemzeti oskolák számára. Újra dolgozta és magyar nyelven kiadta Majos József. Sáros-Patakon. 1825. I-II. Ezen kívül is számos kiadásban 1760 óta.) szerint magyarul tanultak. Mennyi és milyen volt Sándorra nézve az itt öltött idő tanulásbeli eredménye, adatok híján meg nem határozható; de az bizonyos, hogy már itt kezdett latinul is tanulni s megismerkedett az íráson, olvasáson kívül részben legalább ennek elemeivel is. A nagyobb szünidőkre hol haza, hol Kis-Kőrösre ment, a kisebbeket meg Kecskeméten töltötte. Itt a két és fél év alatt többeknél lakott, a Hábel-családon kívül ez ideig egyik keresztanyjánál, Kovácsaynénál is volt szálláson, kinek fia szintén oda járt, majd Falta Sámuelnél s legtovább Hrúz Mihály anyai rokonánál, a hol kivált ennek idős leányrokona, Hrúz Juliska volt gondozója.
Eközben 1830-ban a második bérletidő is lejárt Félegyházán, melyet Petrovics többet nem újított meg; hanem a család régi óhajtása szerint haza költöztek november havában Szabadszállásra, hol a szülők házasságuk első három évét töltötték s mint láttuk, meglehetős vagyont is szereztek. Félegyházát boldog emlékekkel hagyhatták oda, a hat év jó barátok közt is sikeres munkában telt el s a család is egy új taggal szaporodott, Istvánnal, ki 1827 aug. 18-án született Szabadszálláson, midőn anyja ott nővérénél, Baranyainénál volt látogatóban.
Így jöttek haza, a később oly szomorúvá lett édes otthonba.
Midőn a szülők elköltöztek, Sándor még Kecskeméten tanult; de utóbb az apa nem végeztette vele az 1830/31. évet, hanem talán a távolság miatt, 1831 elején haza vitte Szabadszállásra s ott Ujlaky István* (*Ujlaky István szül. 1801-ben s meghalt 1887ben. Utóbb Fülöpszálláson tartott latin iskolát, majd ev. ref. pap lett Kajdacson, utóbb Gerjenben /Tolna-m./. Lásd Petőfi gyermekkorából. /Pesti Napló. 1881. 93. sz. esti lap/ és Eötvös K. Olajostól: Ujlaky István. Necrolog.l /Protestáns egyházi és iskolai lap. l1887. 15. sz.) ref. tanító keze alá adta, ki egy korrector segítségével az algymnasiumi osztályokat tanította. Az ily állásokat, melyek mintegy előkészítő foglalkozások voltak a papi vagy „professori” álláshoz, akkor rektoriáknak hívták s végzett papjelölteket bíztak meg velök, kik aztán a körülmények szerint hol az elemi iskolát, hol egy kisebb algymnasiumot vezettek; az előbbi esetben azonban a szülők fölkérésére a tanulókat előkészítették a latin nyelvből a donatusra is.
Ujlaky saját följegyzése szerint 1830 Gergely-napjára ment Szabadsállásra és azt írja Sándorról: „Iskolámba a gyermeket befogadtam s mivel korához képest mélyebb tudományra volt fogva, én őt tanítványaim legkisebb osztályába soroztam, hol többen voltak nála jelesbek. a gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát és felszólításomra: „eredj, Sándor, játszszál te is”, „nem szeretek”-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utczagyerekeket. Bár tanuló nem volt a legjobb, erkölcse sohasem adott okot keményebb feddésre. Félévet nálam töltvén, atyja elvette azon szándékkal, hogy Aszód, Kecskemét vagy Békés-Berénybe viendi.”
Ujlaky e tudósítása világot derít Petőfi gyermekkorának e néhány hónapjára s helyreigazítja Petőfi István adatát, ki ezt írja: „Két évig járt Kecskeméten az evang. alsóbb iskolába, s midőn innen visszajött, szüleim Félegyházáról már Szabadszállásra költöztek s innen nemsokára Szent-Lőrinczre (Tolnamegyébe) vitték iskolába, hol legalább is egy évet töltött.” Szabadszállásra „úgyszólván, csak látogatásra jött az iskolai szünnapokban s iskolába nem járt soha”.(* Vasárnapi Ujság. 1857. 42. l.) E szerint ugyanis Sándor iskolába két és fél évig járt Kecskeméten, fél évig Szabadszálláson s ezzel teljesen megegyezik az a körülmény, hogy midőn apja amonnan hazahozta, már Szabadszálláson lakott. Jellemző megjegyzés, hogy „koránál mélyebb tudományra volt fogva”; világos ebből is, hogy már Kecskeméten tanúlt latinul, Ujlakynál pedig Langius „Colloquiumai” alapján tovább haladt e nyelvben.* (* Joachimi Langii Colloquia latina, tenerase puerorum aetati prae aliis convenientia una cum praemisso tirocinio paradigmatico in usum tironum linguae separata edita. Debrecini. 1830. 8. 86. l. Egyébarnt 1744-től számos kiadásban jelent meg s párbeszédeit némely újabb könyvbe is átvették. Ujlakyról azt is mondják, hogy nagyon szerette a latin classicusokat s szép írása is volt, melyhez utóbb a költőé nagyon hasonlított. Ebből azt következtetik, hogy a classicusokat ő kedveltette meg vele s írását tőle tanúlta. Ez túlságos következtetés, ha elgondoljuk, hogy Petőfi ekkor csak 7 ½ éves volt.)
Ez év szept. 28-dikán az apa Szent-Lőrinczre /Tolna-megye/ küldte fiát, hogy saját felekezete iskolájában tanúljon; közelebb pedig algymnasium nem volt. Anyja vitte el s íratta be, egyszersmind kosztra és lakásra Hittig János jegyzőnél helyezte el havi 12 forint díj fizetése mellett,* (* L. Sebestyén Gyula közleményét nagyatyja házi jegyzeteiből: „1831-ik esztendei 28 szept. hozzám jött Petrovics Sándor, kosztos deák Szabadszállásról, 12 frt egy hónapi fizetés mellett. A deák szükségeire hagyott itt az édes anyja 10 forintot.” Alább: „Ismét az atyja 5 forintot.” /A ki t.i. utóbb meglátogatta fiát/. A további jegyzetek a 15 frt kiadására vonatkoznak. E szerint márczius 1-ig az iskolai szükségletek 10 frt 58 krra mentek, mely összegből még mulatságra is telt. /Hazánk s a Külföld. 1868. 42. sz.) s iskolai szükségekre nála hagyott 10 forintot, melyhez év folytán az apa 5 forintot csatolt. Ezekből világos, hogy a szülők itt a ruházaton kívül integy 140 forintot költöttek Sándorra s Hittig jegyzeteiből megtudjuk azt is, hogy ily csekély szükségletei voltak az akkori iskolának.
Sár-Szent-Lőrincz, hová Sándor az iskolába került, csinos tősgyökeres magyar falú a Sió mellett, melynek termékeny lapályát félkörben koszorúzzák a szomszéd szőlőhegyek. E nyájas helyen, boldog gyermekkori örömök közt járt két évig az 1806/7-ben épült 4 osztályú algymnasiumba, mint donatista tanuló.* (* Gr. Apponyi Antal engedélyéből. Hazai és Külf. Tud. 1810. II. 66. l.) Itt volt először lakótársa Sárkány Sámuel,jelenleg pilisi ev. lelkész és bányakerületi püspök s itt kötött holtig tartó barátságot dr. Sass Istvánnal,* (*Horatiusnak egy neki ajándékozott kiadásán Sasst „legrégibb barátjának” nevezi. /Nemzeti múzeum Budapesten.) ki meleg visszaemlékezést szentelt a vele töltött évnek.* (*Petőfi gyermekkorából /Vasárnapi Ujság. 1883. 50-51. sz./ és Petőfi Tolnamegyében. /Tolnamegyei Közlöny. 180. 48. s köv. számokban) Az iskola a falú felső végén, egy ma is külön álló épületben volt, melynek keleti oldalán egy tágas teremben 40-50 tanuló ült négy osztályra beosztva oly formán, hogy míg a tanár egyik osztálynak magyarázott, a többi feladványain dolgozott. Petőfi a terem baloldalán, Sass István mellett a 3-dik padban ült, melyre czifra betűkkel fölírta a nevét.* (* A tanári kathedrára is fölírta a nevét, mely ma is megvan Bonyhádon, hová 1870-ben Szent-Lőrinczről az algymnasiummal áttették. /Gyalog István igazg. levele a szerzőhöz.) Az egyetlen tanár, Lehr András, 1831-ben került oda s csakhamar kedveltje lett a tanulóknak, kiket a módszer hátrányai mellett is sokra vitt. Különös gondja a szépírás s a latin nyelv volt, mindkettő erős oldala az akkori oktatásnak; a latint beszédben gyakorolták s a tanulók egymás között is e nyelven társalogtak a közös labdázás idején kívül. A közelebbi adatok hiányoznak ugyan; de azt tudjuk, hogy Sándor mindkettőben kitűnt s a legjobb tanulók egyike volt.* (* Bizonyítványai, illetve az anyakönyvi adatok nem ismertek; akkor még ott nem is vezettek anyakönyvet /Sántha Károly, szent-lőrinczi ev. lelkész levele a szerzőhöz.)
Az iskolai élet egyebekben is kellemes volt. Mikor a tavasz már megengedte, szerdán és szombaton a tanár vezetése alatt mind kimentek labdázni a falun felül elterülő rétre. E játékban Sándor különösen kitűnt; jó futó, ugró, kapó s főleg dobó volt; ezekben a legnagyobbakkal is versenyzett; ezért többnyire magok közé fogadták az iskolai szokások ellenére. Testalkata látszólag vékony volt; de otthon apja mellett a testedző munkához szokván, izmai a szokottnál fejlettebbek és hajlékonyabbak valának. Maga is szerette már ekkor az idősebbek közé elegyedni; vállalkozó természetű lévén, erejét meghaladó tettekre is kész volt, s pedig annál makacsabbúl, minél inkább sarkalták vagy vonták kétségbe képességét. Oly jellemvonás ez, melyet későbbi iskolai éveiből is ismerünk; sőt későbbi életéből is nem egy eset tanúsítja, hogy ez a gyermekkori vonás alaptulajdona maradt a későbbi ifjúnak és férfiúnak. Egy alkalommal, tavasz fel, a jég már lágyulóban volt, s a nagyobb tanulók „csicsonkázni”
akarván, hosszabb jégpálya keresésére indúltak a falu alsó végén elfolyó érre. Petőfi is velök ment több kisebb tanulóval; de közülök csak annak engedték meg, hogy tovább is velök tartson, ha átugorja az ért, mely sokkal szélesebb vala, hogysem meg bírták volna tenni. Sándor azonban nem tágított, hátrált, neki futott s a közepén túl ugrott ugyan, de a jég beszakadván alatta, térden felül vizesen jutott a túlsó partra; ám azért konokúl ott maradt, estig hordta a vizes ruhát. Ime, hogyan nyilatkozik már ekkor a későbbi férfi egyik legjellemzőbb vonása.”* (* Orlay egy ehhez teljesen hasonló adatot említ fel 1842-ből, mint pápai tanulóról. Ez éven ugyanis teljes napfogyatkozás volt jul. 8-án ½ 7- 1/1 9 óra közt, midőn a tanulók mindnyájan a város végire mentek ki, hogy teljes pompájában láthassák a tüneményt. A mint a nap tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy teljes elfogytáig le nem veszi róla szemét s csakugyan Orlay intése daczára állandóan rászögezte szemét. De mikor az első sugár kilövellt, elvakúlva csapta szemeire kezét s egész hazáig karon kelle haza vezetnie őt Orlaynak. Szemei csak napok mulva szüntek meg káprázni s a ballal soha sem látott többé egész tisztán.)
Tanulótársaival jól élt s könnyen barátkozott, kivált az idősebbekkel; általában valami fensőbbség érzete s erőltetett komolyság mutatkozott magaviseletén. nem szerette, ha komoly foglalkozásai között akár zavarták, akár gúnyolták. Ilyenkor a legnagyobbaknak is nekiment s balkézzel támadott rá, mert balog volt, vagy szót sem szakított vele.* (* Sass említi, hogy különösen bosszantotta, ha azt a szokását utánozták, hogy munka közben fejét ide-oda hajtva, szájszegletét orrczimpája felé húzta. Fiának, bárha egyébként nem hasonlított apjához, megvolt ugyane szokása.) A magánosságot általában jobban szerette s inkább ült otthon, vagy pár meghittebb tanulótársával bolyongott az ér partján. Ezt írja róla öcscse is: „Sándor igen csendes, szelid, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor megpirongatták szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig kikerülte, bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A lovaglásnak pedig épen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (a híres „Lengyel”-re, melyre talán még fognak emlékezni Szabadszálláson, mert azt a lovak királyának nevezték), mely bárányszelidségű volt, azt mindig a kocsisnak kellett tartani.”* (* Vasárnapi Ujság. 1859. 42. l.) Valóban úgy látszik, hogy az élet már gyermekkorában rálehelte a maga komolyságát s már ekkor lelkében hordta nagy életfeladatának súlyát.
A magány e szeretetéből önként folyt a szabad természet szeretete; elleste a madarak fészekrakását, a fiókák fejlődését, pelyhesedését, szárnyrakelését s a szünnapok egyik gyönyöre az ily látogatás volt az ismert fészekhez. Órákig elheverészett az ér partján ábrándozva vagy figyelve valamely kedves madárra, a barázdabillegetőre, a fennlebegő pacsirta dalára, gyereklelkét kitárva a szabad természet hatásainak. Ilyenkor csak az est vetette haza.
E vonások uralkodnak utóbb is jellemében: a bátorság, határozottság és dacz, másrészt a természet szeretete, az érzelmek bősége és lágysága összes fokozataival a legtúlzóbb szenvedélyességig, mely korlátot alig ismer. De ezek későbbi dolgok s azok a túlzások, melyek érzelmeiben mutatkoznak, bő magyarázatukat lelik a költő életviszonyaiban, a viharokban, melyek hányták-vetették, a szenvedésekben, melyek megviselték s ha ezek hozzájárultak eredeti hajlamainak élessé tevéséhez: érzelmei nemességét és kedélye fogékonyságát érintetlenül hagyták. Most még e vonások békén pihennek a boldog gyermek keblében s ezt a boldogságot még növelte az a kellemes anyagi és társasági környezet, melyben élt. Mindkét évben a legjobb módú emberek egyikénél lakott a faluban. Az első év (1831/32.) Hittig jegyzőéknél valódi gyermekkori örömök közt telt el; szeretet és gyöngédség környezte; a jegyző leánya, Amália, egy 12 éves, barna, rózsapiros arczú leányka, több volt mint játszótársa, valódi testvére; vele osztja meg panaszát, örömét s vele tölti idejét legszívesebben. A második évben anyja megint Hittigékhez adta ellátásba; de ekkor már csak egy hóig lakott ott; Hittiget Majosra választják meg jegyzőnek és tanítónak s oda költözik, maga helyett Németh Ferencz néptanítót ajánlván. Itt lakott aztán az egész éven át s úgy látszik, itt is örömest, mert Némethékre mindig melegséggel gondolt. De Hittig Amáliára emlékezett vissza legmelegebben ez időből s midőn 1845-ben dr. Sass Istvánnál Borjádon a présház előtt találkozott vele, az egész boldog gyermekkor fölébredt lelkében s ennek emlékére írta Gyermekkori barátnémhoz czímű költeményét, melyben így szólítja meg:
Te vagy? valóban te vagy az?
Vagy e látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
A melyben lelkem újra látja
Szép arczod s boldog gyermekségemet?*
(* E költemény s a költő szent-lőrinczi lakása felett 1884-ben, midőn volt lakását s az iskolai épületet emléktáblával jelölték meg, némi vita támadt. Ezek szerint a fenti költeményt Németh Zsuzsikához írta, Németh Ferencz leányához. Ez nem áll. 1845-ben Némethéket is meglátogatta s Németh sógorasszonyát, Németh Istvánnét különösen szeretvén, ekkor Uzdon fölkereste és „régi kedves mamájának” nevezte. Ugyancsak Németh Istvánné mondja, hogy csak egy hétig (?) lakott Hittigéknél s ekkor ők Majosra távozván, Sándor Németh Ferenczékhez ment ellátásra. /Lásd Latkóczy Mihály: Jó helyretették-e S.-Szt.-L.-en a Petőfi-táblát? és A szt.-lárinczi Petőfi-tábla ügyében. Pesti Hirlap. 1884. 244. és 249. sz., szept. 3. és 9-én. Továbbá Baróti Lajos: A szent-lőrinczi Petőfi-emléktábla ügyében. Vasárnapi Ujság. 1884. 37. sz.)
De a kellemes környezeten kívül, szülei ekkor voltak legvagyonosabbak s apja szívesen költött rá; ő volt fő büszkesége és reménysége; tanulása meg is felelt a várakozásnak. A jóllét s anyai szeretet pedig meglátszott az anya gyakori látogatásából, a még gyakrabbi küldeményekből az édes otthonból, a pompás gyümölcsökből, süteményekből stb.; de meg még inkább mindig tiszta s az évszakokhoz alkalmazott ruházatából. „Mintha ma is látnám, írja Sass, kék szatengló, testhez álló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltón símúlt karcsú derekára s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan terjedő méreteit, hogy emlékezetemben még tarka, lapos gombjai is kitörölhetetlenné váltak. Ezen díszben sétált föl, fényesre csiszolt lábbeliben, a tisztára sepert házsor előtt, ünnepnapokon az iskolába, hol összegyülekezve sorjában mentünk tanárunk kísérete mellett Isten házába.”
Ez a „boldog gyermekség”, mely megújuló refainje a költő idézett költeményének, teszi e két évi tanúlását Sár-Szent-Lőriczen emlékezetessé.* (*Az akkor iskolai épületet Sár-Szent-Lőrinczen 884 aug. 10-dikéln emléktáblával jelölték meg a régi jegyzői házzal együtt /ma tanítói lakás/, melyben a költő Hittigéknél lakott. Az eszme kezdeményezője a költő gyermekkori barátja, dr. Sass István, Tolna-megye főorvosa s lelkes végrehajtója Sántha Károly szent-lőrinczi ev. lelkész volt. /L. Vasárnapi Ujság. 1884. 33. szám, Sántha Károly kétrendbeli tudósítása az ünnepről. A beszdeket u.o. 34. sz.)
Az apa azonban jobb iskolában akarván fiát taníttatni, másrészt a német nyelv megtanúlása végett is, az 1833/34-dik évre Pestre vitte az ev. gymnasiumba, hová 1-sőnek iratta be aug. 27-én a II. donatista osztályba; lakásra pedig egy Petrovics nevű lovashajdú rokonához adta, ki a eiszt-féle házban lakott s fiai szintén az evangelicusokhoz jártak.* (*Karacs Teréz: Petőfi gyermekkorából. /Nemzet. 1884. 23. sz./ Karacs azt mondja, hogy nagy valószínűséggel itt lakott az öcscsével együtt járt az evangelicusokhoz.) A mint az itt nyert bizonyítványából világos, tanulása már nem volt oly jeles, mint elébb, pedig jórészt csak azt ismételte, mit Szent-Lőrinczen már tanúlt, a latin nyelvtant s a donatista osztály tárgyait. Az eredmény azonban csak „primae classis” lőn, melylyel apja épen nem volt megelégedve.* (* Baróti Lajos: Petőfi legrégibb bizonyítványai. /Nemzet. 1884. 19. sz./ Az evangelicusoknál nyert bizonyítványa a következő:
Ez lehetett az oka, hogy a következő évben, szakítva vallásos előítéleteivel, a piaristák nagyhírű gymnasiumába járatta. A gymnasium ekkor a Kötő-utcza baloldalán levő épületben volt elhelyezve; ide járt a bejárattól balra egy meglehetős nagy boltozatos terembe 193 társával együtt s tanáruk Nagy Márton, a későbbi akadémiai tag volt. Tanúlása azonban itt sem javúlt, bizonyítványai itt is csak „1-ső rendű”-ek, csupán helye (gradus) változott, ugyanis az I. félévben osztályában 108-dik 114 elsőrendű közt, a II-ban 90-dik, a mi ugyan jobb eredmény, de közben 8 tanuló kimaradt. Aránylag legjobban kiválott a többnyire német tanulók közt a magyar nyelvben, az Il. félévben 65-dik, a II-ban 29-dik az elsőrendűek között.* (* A piaristáknál nyert bizonyítványa a következő: A II. félévi bizonyítvány szerint: Numerus 129. Ex omnibus uiverse Studiorum argum. Cl. 1-ae 90-us. Ex Lingua et Liter. Hungarica: 29-us.
E pesti tanulásnak volt eredménye, hogy begyakorolta magát a német nyelvbe, melyben utóbb Aszódon még inkább előhaladt. Itt ébredtek föl továbbá első színészi hajlamai; azt olvassuk róla, hogy „a színház körül ólálkodott”. Erre nézve különben az általános észrevételen kívül közelebbi adataink hiányoznak.
Az apa elkedvetlenedett fia hanyatlásán s midőn Pestről haza vitte, oly gondolattal is foglalkozott, hogy tovább nem taníttatja; főképen nem adja többet Pestre, a hol ily veszélyes hajlamok ébredeztek benne. A szünidő nagy részét Sándor Martinyéknál, Kis-Kőrösön töltötte, apja akarata ellen is; ez volt oka, hogy keresztapja, Martiny Károly, közbenjárt az apánál abban, hogy Sándort Aszódra vigye iskolába. A költő öcscse, Petőfi István, utóbb fölszólalt az ellen, mintha Martiny Károly rábeszélésére lett volna szükség, vagy hogy épen ő vitte volna Sándort Aszódra; apjok ily ösztönzésekre nem szorúlt, mert a nélkül is sok gondot fordított fiai taníttatására, ezt mondogatván: „Tanúljatok gyermekeim, most még tehetünk értetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó örökséget reátok, mint azt, a mire taníttattunk.”
Petőfi Istvánnak mindenesetre igaza van; de azért a kegyelet megsértése nélkül állíthatni annyit, hogy a pesti két évi meglehetős sikertelen kísérlet után az apának némi bíztatásra, fia tehetségét illetőleg bátorításra volt szüksége, s e tekintetben az ekkor már 30 éves, ügyvédséget végzett keresztapa* (* Martiny Károly született 1804-ben Acsán.) csakugyan befolyhatott s be is folyt az öreg Petrovics elhatározására.* (* Simonides: Petőfi keresztatyjának vallomása. /Pesti Napló. 1872. 211. sz./ Petőfi István: petőfi szülőiről. /Vasárnapi Ujság. 1872. 40. sz. melléklet/ Annyival is hihetőbb, hogy Martiny Károly elbeszélése ebben is megfelel a valóságnak; mert egyebekben mind oly adatokat közölt vallomásában, melyek más adatokból is igazolhatók.)
(Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza – a Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal kitüntetett pályamű – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság I. kötet – Bp., 1896.)
