Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám!
Színházad népe közt.

Zengjen tehát a lant;
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.

Az érzet kútfeje,
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.

S mint szívnek gyermeki,
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik,
Honokba menniök.

...Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;

Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.

Két csillag súgara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.

Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint, hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;

A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.

Tehát érzelmeink
Gyulaszsza tiszta tűz,
Melly minden szennyet a
Kebelből számkiűz;

Mert várni lehet-e,
Hogy hitvány föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat.

Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel.
Előle a magas,
Szent cél ne veszszen el.

S ha ez lesz életünk:
Boldog jutalmat ad
A hon áldó szava
S az édes öntudat.