Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
- Nem börtön-e a hivatal? -
Csókolgat a drága szabadság
Édes, tüzes ajkaival.
De lelkem hová lett?... merre, o lélek,
Szárnyad suhogási merre vivének?
Mi messze,mi messze röpülsz már,
Végetlen előtted az ut;
Hiába suhanna utánad
A fecske, nyomodba se' jut.
El lelkem után a messzevilágba!...
De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?
Távozni! e gondolat úgy fáj,
Ugy fáj nekem... és mi okért?
Volt itt szeretőm, hanem az már
A sírhalom éjibe tért.
És nem vagyok én már senki barátja.
E puszta üres szót lelkem utálja.
Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet...
De nem! mi vigadtunk minden időben
Igy hát szomorú a búcsu se légyen.
Föl, cimboraság vigalomra.
S pogány legyen a vigalom:
A bút kiürült poharakkal
Kegyetlenül üssük agyon,
Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,
Őt könnyre fakadni senki ne lássa!
*
1845 március végén Petőfi megvált segédszerkesztői állásától, s Kerényi meghívására Eperjesre ment. Erről az útjáról írta prózában az Uti jegyzetek-et. A búcsúlakomát a Vadászürt-ben tartották. Itt Emődy Dániel versben köszöntötte föl a költőt mire Petőfi ezzel a költeménnyel válaszolt.
