Ez a Félegyházán írt gyönyörű költeménye Petőfinek annyira elfogulttá tett sok embert, hogy még máig is csak nehezen akarják átengedni a dicsőséget Kiskőrösnek. „Ez a város születésem helye” – zengi Petőfi Félegyházán, s a félegyházi ember büszkén néz városára, melyest Petőfi szülőhelye gyanánt szeretett tekinteni. Szeberényi Lajos még most is emlegeti („Magyarország és a nagyvilág” 1872-diki 52-dik szám), hogy Félegyházán olyan embereket ismert, akik jól emlékeztek rá, hogy Petőfi az ő városukban született, sőt egyik még arra is jól emlékszik, melyik lovakat fogták a hámba, hogy a kis Sándort Kiskőrösre vigyék keresztelni, mert akkor náluk szolgált.
Csak Petőfi öreg keresztapjának a múlt nyáron hit alatt tett vallomása oszlatta el minden kételyét. Szeberényi tanulótársa volt Petőfinek, bár nem egy osztályba jártak. Sokat is foglalkozott Petőfi életével, de úgy látszik nem elég erős érzékű író az adatok értékét illetőleg. Beszédek, mondások, a szécsenyi beteg öreg keresztapa vallomása fontosabb neki, mint a kiskőrösi városi jegyzőkönyv hivatalos adata, amely világosan tanúsítja, hogy Petőfi apja, fia születésekor éppen kiskőrösi árendás volt. Hogy Petőfi a Kiskunságot tartotta és vallotta szülőföldjének, azon nincs mit csodálni. Petőfi nem az egyetlen, nem az első, de nem is utolsó költő, aki nem azt a helyet tekinti szülőföldjének, ahol éppen a napot meglátta, hanem azt, amelyhez – Arany szavaival élve – emlékezete köti legelső végét fonalának, midőn először útnak erede”. Petőfi szülőinek kiskunsági lakásaira emlékezett, s minthogy Kiskőrös különben is Pest-megyének a kiskun terület közepébe ékelődő részén fekszik, bátran írhatta 1848. május 25-dikén Bankós Károlynak, hogy az országgyűlési követségért csak szülőföldje ajtaján Kiskunságban kopogtat stb. Hát az nem természetes-e, hogy a féktelen szellemű ifjú költő nem mereng el az idegen ajkú Kiskőrös emlékén, melynek lakói csaknem kizárólag polgári jogok nélkül élő pest-megyei parasztok voltak, hanem a szabad Kiskunság népéhez csatolta őt szelleme és költészete iránya, mert azon túl emlékei sem haladtak.
Mindez tisztába volt már hozva az irodalomban s a szécsenyi aggastyán vallomása csak olyasminek elkésett bizonyítása, ami felől senkinek alapos oka nem volt többé kételkedni.
Egyúttal megemlítjük még azt is, hogy Petőfinek „Szülőföldemen” című ismert szép költeménye először csak egy versszaknyi töredék embriójában fogamzott meg s abból fejlett ki később, más alakot öltve s a merengő hangulatot emelő szép refrén által is tökélyesülve. E versszak, mely ez első dolgozásban is tisztán érezteti költője ecsetét, s magában is oly szép, hogy a közlést megérdemli, Petőfi kézirati hagyományai közt így hangzik:
„Most először vagyok itten,
Husz év óta, hol születtem,
Ugy menék el mint kis gyermek
És mint férfi ugy jöttem meg.
Itt az alföld, a lapályos,
Közepében áll a város,
Áll merengő nyugalmában,
Messze földön egy magában.”
Szolgáljon e versszak egyszersmind azoknak is helyreigazító adat gyanánt, akik még most is azt hitték, hogy Petőfi csak genie-je vak ösztöne után indulva, lelkiismeretesebb műgond nélkül szokta írni halhatatlan költeményeit.
(Forrás: Vasárnapi Ujság 1873. jan.5.)