A „Vasárnapi Ujság”-ban 1868. december 27-dikén közöltük Petőfi utolsó költeményét, melyet Mező-Berényben írt „Szörnyű idő” cím alatt. Ekkor már útban volt Erdély felé, hol aztán az utolsó csaták zajában, ha valamit írt is, az végképp elenyészett. Ugyanez átutazás alkalmával írta Mező-Berényben utolsó, fennmaradt prózai dolgozatát, melynek címe „Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig.” (1849.)

            E dolgozat megjelent ugyan már a Gyulai Pál által kiadott „Petőfi Sándor vegyes művei, 1838-1849.” című gyűjteményben, de az akkori sajtóviszonyok miatt a kiadó egyes helyeken kénytelen volt mellőzni s csak hiányjelekkel pótolta és a töredékes mondatrészekkel adta tudtul, hogy itt Petőfi olyasmit mond, amiről 163-ban sajtó útján nem tanácsos, sőt nem is lehet nyilatkozni. Ezen felül még a nevezett gyűjtemény nem is terjedt el annyira, mint a költőhöz és nemzetéhez méltó lett volna. Közöljük tehát ez utolsó, érdekes dolgozatot most, ez, úgy szólván, ünnepi alkalommal az eredeti szöveg szerint; hadd jellemezze benne Petőfi mindazokat, kik neki az életben legdrágábbak voltak.

            Íme itt következik:

Született Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor, Debrecenben, a Harmincad-utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában.

            Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem levén eléggé biztos, Debrecenbe szállítám őt, hol zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.

            Debrecenben és ami több: pénteki napon.

            Azaz: jobban mondva „pénteki napon és ami több, Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „A ki bejön ez udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.

            December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly rideg, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.

            Nemsokára megkereszteltettem Zoltánnak. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere, keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.

            Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogult jó szüleimnek. Apám azt írta Pestről, december 20-án: „

            Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kívánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, úgy szinte édesanyád is, hogy az isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kívánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án örömemben hozattam egy icce bort és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kisgyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de már most kétannyi van, hogy kedves unokám született... Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthon.”

            Anyám ezt írta e sorok után:

            „Kedves szeretteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánnak. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám, és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

            Szegény anyámnak nem teljesedett e kívánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!”

            Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre s nemsokra bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kisgyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik.

            Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, akik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! –

            Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt; de később Vörösmartyné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal úgy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mindjárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy-nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.

            Hat hétig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egy pár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatja.

            Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösödött és elkékült bele.

            Az utazást már két hónapos korában megkezdte. Februariusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban idejött Mező-Berénybe, hol most vagyunk.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 1873. jan.5.)