Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet felett.
A teremtés legutósó napján
Alkotott az isten tégedet,
Elfáradt már ekkor a munkában,
S így jelessé nem teremthetett.
Szeretélek téged egykor, s szívem
Veled hű szövetséget köte,
Megvetésem és utálatom lett
E szövetség kettős gyermek;
Jól ismerlek, e nem érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s utálatot...
Szolgazsarnok vagy! agy nyalod más talpát,
Avvagy talpad mással nyalatod.
S azt hiszed tán, te nyomorú pára!
Mint te, én is olyan rab vagyok?
Azt hiszed, hogy én dicséretedre
Vagy gyalázatodra hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben és irásban
Engem aggódásnak férge rág,
És szorongva kérdezem magamban:
Mit fog erre szólni a világ?
Hidd, ha jónak látod; ámde tudd meg:
Én nem függök tőled semmiben,
Amily útat választott magának
Lelkem, rajta egyenest megyen.
És hat tetszik engem fölemelned,
Ám emelj föl, mint bálványodat;
Ha fölültetsz fejed tetejére,
Majd kirúgom szolgafogadat!
*
Válasz Nádakay Lajosnak, aki a Honderű-ben lepocskondiázta "pórias"-nak bélyegezte Petőfi első verskötetét.
